Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 1. szám - Páskándi Géza: Másnap, vagy az alibi (színjáték)
száradt a torkom, várj, ne válaszolj még, hadd kortydntsak... f Csend.) MÁNGOR (szinte vidoran): Nos, vedeltél? (Komolyan.) Hát akkor folytatom: én fordítva hiszem. Az agyagbányában — te jártál. HUTAI: Honnan veszed ezt, te állat, honnan? (Izzik a hangja.) MÁNGOR: Hát ide figyelj. Az imént csak ugrattalak, hogy az a szobor az enyém. Igenis, én egyből ráismertem, hogy az a szobor a tied. HUTAI: Na végre! Hát akkor? MÁNGOR: Nos, irányomban ez a kis cselekedeted túlságosan is kegyes volt. Feltűnő előzékenyen siettél a segítségemre. A mentőszolgálatot is lepipáltad. És rájöttem, miért. HUTAI: Miért, te lángelme, miért? (Feszült, s ez végig fokozódik.) MÁNGOR: Mert így okoskodtál: én természetesen egyből rájövök, hogy ezt a szobrot te csempészted a műtermembe, s azt is 'kitalálom, hogy kegyelem-alibit akartál adni... hogy alibim legyen önmagam előtt. Nyugalmam. De abban a pillanatban, ahogy én rájövök, hogy te hamis alibit akarsz nekem biztosítani — elmélyül bennem a felismerés: de hiszen engem gyilkosnak tartanak, mert csak egy gyilkosnak kell hamis alibi! És ha én ráadásul elfogadom a hamis, a kegyelem-alibit, akkor én gyilkos is vagyok. Világos, kiskoma?! (Csend.) HUTAI: Szóval én gyilkosnak tartottalak azért, mert a saját szobromat csempésztem a műtermedbe, hogy megnyugtassalak az éjszakai tevékenységed felől? (Hangja fojtott.) MÁNGOR: Részint. Másrészt pedig ezzel bizonyítékot akartál szerezni ellenem. Mert ha én kapva kapok a hamis alibi után — az ügy világos. Gyilkos vagyok, hiszen a csalira ráharaptam. Ám te mint igazi jóbarát, fedezve vagy a rendőrség előtt: mit meg nem tesz egy jóbarát? Nekem viszont ki hiszi el a hekusok közül, hogy,nem ismerem föl a saját szobromat, illetve, hogy a te szobrodat a magaménak néztem? Senki. így hát a határozott gyanú reám terelődik, holott reád kellene. Éppen, mert számomra nem igazi, hanem hamis alibit akartál biztosítani. Nos, ilyen az én másnapos logikám. (Kis csend.) HUTAI: Van nálad bilincs? Nyújtsd a telefonon át. De még mielőtt a kezemre kattintanád, volna egy szelíd kérdésem. Ha mindez így van, ha tehát én a hamis alibit azért biztosítottam számodra, hogy magamról eltereljem a gyanút, pontosabban rád tereljem — akkor mitől agyagos mégis a cipőd, és hol jártál az éjjel? (Halálos komolyan.) MÁNGOR: Természetesen dolgoztam. Még most is agyagos a kezem, nemcsak a nadrágom. HUTAI: Jól van, Jóska. Ezt az ügyet, valamint barátságunkat, immáron befejezhetjük. Van még valami mondanivalód? (Kortyolás.) (Csend.) MÁNGOR: Van. Ne igyál annyit. És még egy kérdés. HUTAI: Ki vele! MÁNGOR: Miért tetted? Miért akarod^ ezt tenni velem? HUTAI: Meg akartalak menteni. (Rekedt.) (Kis csend.) MÁNGOR: Mitől? Kitől? HUTAI: Ezt neked jobban kellene tudnod. (Sejtelmes.) (Csend.) MÁNGOR: Te... mondd csak, te hol jártál az éjszaka? HUTAI: Hogyhogy hol... hát... hát a műteremben... MÁNGOR: Na látod, Gyurka. És dolgoztál? HUTAI: Igen. Dolgoztam. MÁNGOR: És agyagos voltál? Kezed, lábad olyan agyagos volt, hogy akár az agyagbónyák környékén is járhattál volna? (Kis csend.) HUTAI (Halk.): Nem tudom, milyen ott az agyag, de agyagos voltam. MÁNGOR: Akkor még néhány kiegészítő kérdést. Ha nem vagyok indiszfarét: a műtereimben egyedül voltál?
