Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 5-6. szám - Baka István: A völgy felett lebegő lány (színjáték)
asszony reményvesztetten visszafordul, és őt keresi a tekintetével. MÁRIA MAGDOLNA (kiáltva): Ki vagy te? (Nem kap választ. Visszaül a lépcsőre, és imádkozni kezd.) Kétezer esztendeje várok reád, Uram. Hajamat 'ha kibontanám, immár a pokol fenekéig érne. Ó, jaj, ha egyszer, mint harangkötelet, megrángatja a Sátán! Oly kínok zend ülnek meg bennem, hangom kiveri a holtakat a földből, az elrejtett ezüstpénz sírjából, mint osdllagköd, szétfröccsen az Űrbe. Fekete szoknyás harangodat, Uram, inkább repessz meg! mert megreped a föld szíve, ha én megkonduiok. De nem hallgatsz reárn, elfordult éntőlem a Te orcád, mint írásos felére perdült pénzdarab, és vésete kibetűzhetetlen, — akár a telihold a hajnal párájában, csak homályuk ... Templomod küszöbén várok reád, Uram, és kétezer esztendőm virradatain öt sebed pírja átszivárog. Minden fény kialszik. Függöny a középső színpadra. 3. jelenet Szán: középső színpad (vendéglő), alsó színpad (utca) Vendéglő. Három asztal van a színen. Az egyiknél három félig részeg férfi énekelget. A másiknál házaspár vacsorázik: kapcsolatukból árad a sivárság és unalom. Erre a két asztalra a jelenet kezdetekor mintha üvegbúra borulna, a Léggömbárus megjelenéséig sem a részegek énekét, sem a házaspár evőesz- közcsörgetését, félszavait nem halljuk. Az Idegen a középső asztalnál ül, előtte a vacsora maradéka és üvegben vörösbor. Az Idegen húsz éves, de inkább kamasz még, mint fiatal férfi; ujjaival idegesen dobol az asztalon, úgy viselkedik, mintha várna valakit. De valójában nem vár senkit, csak még nem vett bátorságot, hogy a fizetőt hívja. Belép a Vándor, és pillanatnyi habozás után elindul feléje. VÁNDOR: Ideülhetók? Vagy vár valakit? IDEGEN: Nem... Tessék! VÁNDOR: Köszönöm. PINCÉR (elősiet): Mit parancsol? VÁNDOR: Vacsorát és bort. PINCÉR: Csak pörköltünk van és vörösborunk. Hozhatom? (A Vándor kérdően néz az Idegenre. Az Idegen bólint, és hirtelen rokonszenv ébred benne az ismeretlen férfi iránt.) VÁNDOR: Igen. Most néhány percig egyikük sem szólal meg. A Pincér kihozza az ételt és a bort; a Vándor mohón eszik. Az Idegen igyekszik félrefordítani a tekintetét, félszeg dobolása észrevehetően fokozódik. Szeretne elmenni, de úgy érzi. udvariatlanság lenne elhagyni az asztalt, amikor más is helyet foglalt mellette — még tüntetésnek fogná fel a távozását. Ugyanakkor szeretne is szóba elegyedni az ismeretlennel, de nem jut eszébe semmi, amivel a társalgást kezdhetné. Már éppen rászánja magát, hogy mégis megszólal, de ekkor az utcán, a vendéglő ablakai előtt két fehérköpenyes férfi fülsértőén ' nyikorgó kiskocsit húz át, s erre mindketten felfigyelnek. A kiskocsin egymásra dobálva ütött-ko- pott kirakatbabák hevernek, egyikük karja a földet söpri. A Vándor befejezi az étkezést, kitölt magának egy pohár bort, az előbbi mohósággal iszik belőle, aztán — mintha csak most látná meg az Idegent — feléje emeli a poharát. VÁNDOR: Egészségedre, testvér! Jó ez a bor, tíz éve nem ittam ilyet. IDEGEN: Maga... nem idevalósi ? VÁNDOR (elmosolyodik, mert ő is váratlan rokonszenvet érez asztalszomszédja iránt): Szervusz, testvér! Vándor vagyok. Valaha volt más nevem is, de már lekopott rólam. IDEGEN: Szervusz... egészségedre. Idegen. Engem mindig így hívtak, (koccintanak, isznak) VÁNDOR: Tíz éve nem jártam a szülővárosomban. Tíz éve, és már senki sem él itt azok közül, akiket szerettem. Csak 486
