Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 1. szám - Páskándi Géza: Másnap, vagy az alibi (színjáték)
ajtót, és lemész egy emeletet. Ennyit sem teszel meg a lelkinyugalmadért ? MÄNGOR: Miféle lelkinyugalmamért? (Megtévesztően őszinte a kérdés.) (Kis szünet.) HUTAI: Te Jóska, velem ne járasd a bolondját! Egy fél óráig lelkiztél nekem arról a... arról az agyagbányáról meg a ... meg a lányról... MÁNGOR (vidoran): 0, hát erről beszélsz? Hülye vagy. Tréfa volt az egész. Gondoltam, egy kicsit felkavarom azt a nagy művészlelkedet. Szégyellheted magad! HUTAI (dadogva): Mi-miért? MÁNGOR: Nagyon egyszerű. Inkább hajlandó vagy feltenni rólam, hogy gyilkosnak hiszem magam, semminthogy — mondjuk — szobrokon dolgozom. HUTAI (döbbent csend után): Hát... hót ez... ez már sok! Nem én mondtam neked, hogy ne izgasson az agyagügy, hiszen esetleg részegen dolgozni kezdtet, csak már nem emlékszel rá? Nem én?! MÁNGOR: De te ezt vigaszból mondtad. Te mentőövet akartál nekem dobni. De nekem nem kell a mentőöved, mert én VALÓBAN DOLGOZTAM. Itt a szobor a kezemben. Elárultad magad, fiacskám! (Majdnem sziszeg.) (Csend.) HUTAI: Te szerencsétlen, a legjobb barátodat ...! Hát ez ... ez... ez... MÁNGOR: Azt hiszed, nem értettem él a célzásaidat!? Az ironikus logikádat nem fogtam föl? Amikor bebizonyítottad, hogy igenis lehetek én a gyilkos. HUTAI: Te tébolyult! Várj, hadd igyam egy kortyot! MÁNGOR: Csak ne idd le magad, mert nem tudsz rám koncentrálni... Figyelj. Mi lenne, ha most én mondanám azt, amit te vágtál a szemembe? Mi lenne, ha én mondanám: neked jött kapóra, hogy én nem tudom, mit csinálok éjjelente? Kapóra! Mert így mindent rám lehet kenni... És neked ez remekül jött... mert a gyilkos esetleg ... esetleg ... éppen te vagy. (Mély csend.) HUTAI: Állat! (Lecsapja a kagylót.) MÁNGOR: (halkan): Kellett ez... kellett ... védekezzen ő ... milyen szép agyagos a kezem is most már... nemcsak a cipőm ... A telefonkagyló is ... Az egész világ — agyagos. A leány. Agyagibánya a világ. (Cseng a telefon.) Halló! HUTAI: Ide figyelj, te szemét... barátom! (Hangja remeg.) MÁNGOR (gúnyosan): Egészen elérzé- kenyültél... te leszoptad magad ... HUTAI: Jártál a műteremben? MÁNGOR: Természetesen, hiszen dolgoztam. HUTAI: Megnézted, a cementes zsákok mögött a sarokban mi van? MÁNGOR: Meg. HUTAI: Mi van ott? MÁNGOR: Egy szobrocska, egy megkezdett szobrocska. HUTAI: És ki kezdte gyúrni az a (gúnyosan) szobrocskát? MÁNGOR: Természetesen én. HUTAI: Hahafaa! Sose akartam elmondani, de mert ilyen szemét voltál, most megmondom. Amikor feldobtam neked a mentőötletet, hogy nézz be a műterembe, utána rögtön eszembe jutott: de mi lesz, ha valóban nem dolgoztál az éjjel... akkor mi lesz? S hát fogtam magam, s mivel (gúnyosan) mint jól tudod, van egymáshoz kulcsunk, bevittem egy megkezdett kis szobromat, amin még nem egészen látszik, mi lesz belőle, s így a kézjegyem sem igazán. Gondoltam: magadévá teszed ... S így elmúlik a lelkifurdalásod. MÁNGOR: Nem szoktam kakukkfiókákat költeni. Egyből ráismerek. Az a szobor az enyém. HUTAI: Hát jó. Azt is akartam, hogy ezt hidd. De akkor te engem miért nevezel... gyilkosnak? Nevetséges bolond vagy! Miért? MÁNGOR (sejtelmesen): Találd ki. HUTAI: Mert egészen belegabalyodtál az életedbe, mert zűrös minden lépted, mert nem dolgozol, mert nem tudod, mit mondasz, mit csinálsz, mert végül is elhiszem, hogy te ... te ... te voltál! Várj, 38
