Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 5-6. szám - Kunszabó Ferenc: "Homály és tévedés" - Széchenyi István eszmerendszere IV.

tét, s egy évvel később ezüstben kérik az 1811/12-es diéta által papírban megszavazott

adót.

— Egyidejűleg katonaság szállja meg a megyeszékhelyeket.

Az ellenállás azonban megint általános, mint a múlt század nyolcvanas éveiben. Ez az egyik ok, hogy a hatalom megint csak megáll félúton: nem érzi elég erősnek magát egy háborúra a magyarsággal. A másik dk, hogy a nagyhatalmak követei is ezt tartják célszerűnek.

A gyengeség azonban kölcsönös: mikor a király megígéri a diéta összehívását, akkor még a legszálárdabbul ellenálló megyék is végrehajtják a törvénytelen adószedést és újoncozást.

Mert az önkénnyel nem tudtak kellően szervezett erőt szembeszegezni. Mert a csapatokkal szemben nem voltak csapataik. Mert a hatalom által mindig készenlétben tartott „reformkoncepcióval” szemben nem volt saját átfogó tervük a társadalmi és gazdasági problémák megoldására.

És ugyanez derült ki a csaknem két évig tartó és közben 271-szer ülésező hosszú

diétán is:

— Bírálták a kormány külpolitikáját, ám a király álltai kiküldött miniszter félórás beszédben döntötte halomra érveiket. Mert a rendeknek csak következtetéseik voltak, a miniszternek viszont ismeretei.

— Bírálták a hadi politikát, úgy azonban, hogy még a ibirodalmi csapatok elhelyezését sem ismerték pontosan, nemhogy az európai erőviszonyokat, vagy az udvar titkos kötelezettségeit. Ezt rövid úton tudtukra adták.

— Bírálták a kormány pénzpolitikáját, a bécsi állami bank igazgatója azonban minden állításukat megcáfolta.

— Mikor azonban a rendek pontos és részletes anyagi elszámolást kértek, az udvar megtagadta azt.

— S mikor a rendek a magyar gazdasági életet sújtó politikáról beszéltek, akkor a királyi személynök csak egy rövid mondatot eresztett meg: „Hja, uraim, a szabad magyar nemes viszont nem fizet adót!”

És le kellett nyelni a békát, mert nem volt a haza két házában egyetlen főrend vagy középrend, aki fel tudta volna sorolni, hogy viszont a nemzet mi mindenről mondott le a Habsburg királyok javára az ország jövedelmeiből.

Belekezditek többen, mind abbahagyták.

Az 1825/27-es országgyűlésnek ebben van a jelentősége: a haza közvéleménye ekkor döbbent rá, hogy végiképp elvesztették az ellenőrzést a külügy, a hadügy, a kereskedelem, az ipar, a pénzügy fölött. Oly annyira, hogy a tények és adatok nemismeretében még akkor sem tudnának döntéseket hozni, ha erre módjuk nyílna.

S ilyen alapon indul meg a röpiratozás a húszas évek második felében. Ebben a munkában a legkönnyebb: kijelenteni, hogy nagy sérelmeink vannak. A legnehezebb: kimutatni tételesen, hogy miben vannak sérelmeink. Mert sok esetben nincsenek is külön magyar adatok. Hiszen például a bányaikincsekből eredő jövedelmieket nem a névlegesen élő magyar királyi, hanem a birodalmiként működő osztrák kamara tartja nyilván, oda pedig magyart nem engednek, még véletlenül sem, mutatóba sem. Oda sem, mint sok más helyre. Ilyen körülmények között hogyan sikerült mégis az adatok nagyobb részét összeszedni?... Lehet, hogy egyszer még előkerülnek dokumentumok, és majd kiderül. Mert a kortársak különben ezt legalább olyan titokban csinálták, mint az udvar a maga offenziváit. így például tudomásunk van arról, hogy Széchenyi István is részt vett a munkában, de erre konkrétan még napilójában sem utalt, soha.

Nézzük meg az egyik olyan röpitafeorozat, a Glocke kivonatolt tartalmát, amelynek összeállításában valószínűleg István gróf is részt vett, s amely a viszonylag legteljesebb képet adja korabeli gazdasági helyzetünkről:

— A felduzzasztott Habsburg-adminisztráció költségei hatalmasak. Az országban idegen katonák tömegei élnek fillérekért, váltóoédulában fizetve, míg az ország ezüsl472