Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 5-6. szám - Kunszabó Ferenc: "Homály és tévedés" - Széchenyi István eszmerendszere IV.
selés, „mert ettől függ, hogy Magyarország a többi örökös tartománnyal egyenlő kedvezéseket nyerjen, vagy ellenben minit merő gyarmat (Colonie) tekintessék, melyből annyi haszon huzatik, amennyi csak lehetséges.” Ez világos beszéd, s számunkra annál értékesebb, mert az egyetlen olyan saját korában nyilvánosságra került dokumentum, melyben a hatalom írásba adja, hogy gyarmatként kezel bennünket. E példa nélküli, brutális őszinteség nem kis mértékben járult hozzá a passzív ellenállás kialakulásához. Mert a nemzet számára lehetetlenné vált az az önáltató és önaltató magatartás, ami Mária Terézia alatt kialakult, s majd kialakul újra, I. .Ferenc idején. Hanem nézzük, miről is mondana le a hatalom, ha a magyar közteherviselés bevezetése után megszüntetné a határainkon állított vámokat, s fejlődni engedné a hazai gyáripart? ■— A vámok és harmincadok jövedelmei. — A birodalom lakosságának olcsó élelmiszer-ellátása. — A birodalmi ipar olcsó alapanyagokkal való ellátása. — A hadseregnek szükséges olcsó élelmek, takarmányok és egyéb anyagok. S mi is volna az ár, amiért József mindezt föladná? Évi 5 344 000 pengőforint adó, de ebből ő fedezné a közigazgatási költségeket — azaz: körülbelül a pénzénél maradna. Tisztelet minden mélyen tudományos álláspontnak, minden magasra ívelő elvi síknak, ami eddig e tárgyban kialakult s ki fog alakulni, de a kérdés eldöntéséhez nélkülözhetők, mert — ahogy mondani szokás — csak józan parasztész kell hozzá. Mert azt már az adott korban is mindenki tudja — s az adatok titkosak lévén, még fel is nagyítja —, hogy az ún. spanyol örökösödési háború óta a magyar királyi jövedelmekre, meg az ország gyarmati szinten tartósára van építve a Habsburgok hatalma. S erről mondana le József? És miiből, honnan pótolná? De egész egyszerűen: mi van, ha a magyarság belemegy ebbe a hooi-nesze egyezménybe, de József később, az erő helyzetéből, manőverekbe kezd, ahogyan tették elődei? Vagy ha utóda kijelenti, hogy őt nem kötelezik József ígéretei? Hiszen hozzá sem lehetett menni azzal, hogy az anyja ezt vagy azt megígérte... S hogyan tiltakozhatott volna az ország, hogyan fejthetett volna ki erőt, ha egyszer már lemondott az egységes törvényhozó jogról, s csupán javaslattételre felhatalmazott tíz tartományi ülésen jöhetett volna össze? Így vélik teljesen érthetővé, hogy mi a jelentősége az 1790/91-es országgyűlésen tetőző nemzeti ellenállásnak. S így értjük meg igazán, hogy — a maximális célok feladása ellenére is — a diéta tagjai miért mennek haza némi megelégedettséggel. S noha a következő évtizedek nyugalmába be kell számítanunk azt a tapasztalatot, hogy az ország egysége és függetlensége megint csak nem fért rá a kontinens térképére, sőt ide kell vennünk a francia forradalom hatásaitól való félelmeket — a rendek koronahű viselkedésiének fő alapozója mégis az, hogy II. Lápot után I. Ferenc is megtartotta az uralkodásnak azt az alkotmányos formáját, amit Mária Terézia, vagy III. Károly. A negatívumokkal együtt, persze. Mert a macska—egór játék nem szűnt meg, és a háborús korszak alapot is szolgáltatott a folytatáshoz. A rendek az 1707-es országgyűlésen a nemiesség saját évi jövedelmének egyhato- dát szavazták meg a háborús állami deficit megszüntetésiéhez, mert úgymond, nem akarják, hogy az abszolút kormányzás által összeihalmozott adósságok terhe alatt a Habsburg-tartományok összeomoljanak. Ez injekció az államháztartásnak, az újabb vesztes háború idején azonban a kincstár — kifogyván a nemesfémből — francia mintára váltócédulákat bocsájtott ki, s ezzel egyenlítette kötelezettségeit. A bankók meny- nyisége 1810-re ötszörösen fölözte a birodalmi kamara bevételeit, azaz valóságos értékük az ezüstpénznek 20%-óra esett vissza. Ez különben a lakosság szempontjából nem lett volna baj, ha az állam nem csupán fizet a papírral, hanem el is fogadja azt. Az udvar azonban úgy határoz, hogy tartományai és országai rovására keveredik ki az 470
