Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 5-6. szám - Czakó Gábor: Aranykor (színmű)
ZEUSZ: Sorsuk az én kegyességemen múlt. Olybá vehetik, hogy én teremtettem őket. Ezt célszerű lesz tudatosítani bennük, Dionüzosz! Alkalomadtán írhatsz a dologról egy tudományos értekezést. DIONÜZOSZ: Oké. (Fölírja a noteszába.) PROMÉTEUSZ: A szárazföldön biztosan találnánk gazdagabb és erősebb népet ... ZEUSZ (közbevág): Netán atlantiszi telepeseket, akik puskával fogadnának bennünket. DIONÜZOSZ: Mi kifogásod van az ellen, Prométeusz, hogy föl akarjuk emelni ezt a népet az elmaradottságból? Hittel és a te szaktudásoddal. PROMÉTEUSZ: Nem kémek belőlünk. DIONÜZOSZ: Attól még segíthetünk rajtuk. A gyermek se tudja, hogy mi jó néki, ezért neveljük, akarata ellenére. És fölnőve hálás a szülői szigorért. PROMÉTEUSZ: Ezek nem gyerekek, hanem szegények. ÁRÉSZ: Majd meglátjuk, meddig képes koplalni egy nemes szív! ZEUSZ: Bezzeg otthon, Atlantiszban nem szégyelltél a társadalmon élősköd- ni. PROMÉTEUSZ: Megszolgálok mindenért, amire szükségem van. DIONÜZOSZ: Mi is. Hit nélkül nem élhet az ember. Fáradozásaikért bőséges kárpótlást fog nyújtani az a tudat, hogy a történelem folyamán elsőként nekik adatik meg, hogy egyesülhessenek isteneik közvetlen imádatában, egy levegőt szívhassanak a legfőbb, legtisztább értékek szubsztanciáival. PROMÉTEUSZ: Tehát munkabér fejében szabadon rajonghatnak majd értetek, és negyedévenként — prémium helyett — joguk lesz boldognak mutatkozni. DIONÜZOSZ: Tévedsz. Nemcsak elsején, meg háromlhavonként rajonghatnak boldogan, hanem minden nap minden órájában! ZEUSZ: Nem pusztán jog lesz a boldogság, hanem kötelesség is! (Dionüzosz és Arész tapsol.) E kort Boldog Aranykornak fogom nyilvánítani! Dionüzosz, ez legyen a tanulmányod mottója! (Dio- nüzoszék újra tapsolnak. A trónterem elé függöny ereszkedik. A játék az előtérben folyik tovább.) III. kép 1. jelenet A palota előtti téren. A Király, Alkmé- né királyné, a Főpap, Heraklész, Jóké, a furulyás: fújja a hangszerét, két Férfi, egy Szolgáló. ALKMÍÉNÉ (leülteti a lépcsőre a Királyt): Kimerültél, drága Amphytrion! Ezek az új istenek nem olyan jóságosak, mint Kronosz Atya volt. KIRÁLY: Ne fújd most, Jóké! (A furulya elhallgat.) FŐPAP: Mit adjunk nekik, ha birka se jó, kecske se jó. Alig maradt pár tyúkunk, malacunk. Kronosz Atya nem vá- loga... KIRÁLY: Pszt! HERAKLÉSZ: Mennyit ehet egy isten? (Az ujjún számol.) Négy isten? FŐPAP: Semennyit. Nektárral, ambróziával táplálkoznak. A földi ételeknek csupán a páráját szippantják be. HERAKLÉSZ: Se ambróziánk, se nektárunk. KIRÁLY: Nincs más hátra: vesszen egy malac, no meg egy tyúk. Vagyis inkább kakas. Az úgyse tojik. HERAKLÉSZ: Ahogy elnézem, Dionüzosz őszentsége egyedül képes egy egész malacot beszippantani! (Megszívja az orrát.) FŐPAP: Hm. Dionüzosz urunk meglehetősen testesnek és érett korúnak tűnik. KIRÁLY: Szaladj, leányom, vágjatok le egy malacot meg egy kakast! ALKMÉNÉ: Azt a sárgát, annak úgyse jó a magja. Megyék én is. (Az asszonyok kimennek.) Ha nem nézek a körmötökre, azt vágjátok le, amelyik a kezetek ügyébe akad. HERAKLÉSZ: Kíváncsi vagyok, miként szippantják be. 431
