Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 5-6. szám - Zelei Miklós: A leghosszabb híd (beszélgetés Száraz Györggyel)
hogy a magyarok odakint egész jól megvannak az ukrán partizánokkal. A 44-es szlovák felkelés egy csöppet sem riasztott, s együtt nevettem a szlovák fiúkkal, amikor a Gyuri-tanyára kivonult határvadász rajt gatyára vetkeztették a partizánók; tehettem már csak azéirt is, mert tudtuk, hogy magyar 'bányászok is harcolnak az osztagokban, Egyiküket, Tóth Istvánt vlaszovista kozákok akasztották fel novemberben a piactéren. Napokig ott lógott, ma is előttem az elfcékült, ráncokba futó arca. Apám akkortájt vergődött haza Budapest alól, a „vecsési frontról”, hamis leszerelési papírral — „idült sokízületi csúz, mozgásképtelen” —; a közösen razziázó magyar csendőrök és vlaszovisták miatt csak éjszaka mert kibújni az ágyból, hogy megmozgassa magát egy kicsit a kert végében, fülelve a szilicet fennsík mögött a front morajlását. Amikor 45 februárjában átgördült fölöttünk a háború, nemcsak ő gyógyult meg tüstént, de az én „gyógyulásom” is befejezettnek volt tekinthető. Május 8-án a Rákóczi- őrtorony körbefutó erkélyén pedig szlovák partizán adta oda a golyószóróját: köszöntsem én is a békét egy sorozattal a táncoló, újjongó tömeg feje fölött. Aztán igen hirtelen váltással valami más következett. Kényszerű némaság az iskolában a „Na Slo- vensku po slovenski!” táblák alatt. Kopaszra nyírás büntetésből. Memoriterben bevágott leckék, amelyeknek értelmét akkor nem is tudtam, szajkó módján hadartam a szöveget feleléskor. „Pod humanizmom rozumieme usilie vzbudit lósku k starym fcrásnim plodom latinskim a greckitm...” Ma is tudok még egészen hosszú szövegeket... Elkülönítő padsor, s az, ahogy fogynak körülöttem az osztálytársak; 'mert át lehetett ülni a szomszéd — akkor még eléggé foghíjas — sorba, csak annyit mondott az ember, ja som slovak, ha ennél nem is tudott többet... Aztán az áttelepítés. Csodálom, hogy akkor nem kompenzáltam, vissza nem estem. Nem igaz, visz- szaestem. Gyűlöltem a szlovákokat, ha Magyarországon az utcán szlovák szót hallottam, legszívesebben odakiáltáttam volna: Na Mad’aráku po mad’arski! Buda környéki sváb faluba kerültünk, csángókkal, székelyekkel, bácskaiakkal vegyesen; akkor ott már folytak a kitelepítések, az érkezőket a sváb családok nyakára telepítették. Tizenöt éves voltam és „karhatalom”. Pisztollyal és karszalaggal. És persze fizettem, hisz most én voltam az „úr”. Esténként én is vadásztam a listára tettekre, akik az el nem vihető rnotyót mentették volna a maradó rokonsághoz. Egyszer egy lányt csíptem el, hátizsákjában élelmiszer, a zsák tetején vadonatúj bőrkabát. A lány bőgött, előbb a kabáttal, aztán önmagával 'kínált, én meg sajnáltam — őt-e, a felkínált testet, a kabátot vagy éppen magamat? —, de azért bevittem csomagostól. Az elkobzott bőrkabátnak persze már másnapra nyoma veszett az őrszoba raktárából. Iskolás, magasszárú cipőm volt aikkor, a kívül rérakott foltok tartották össze; s hozzá ócska parasztcsizma szárából magam-barmolta „lábszárvédő”. Apám ócska nadrágját pedig térd alatt, belül madzaggal kötöttem el, a hosszúság mián, hogy amolyan buggyos lengyelnadrág félének látsszék. S volt még egy román katonabekecsem, amit a Szilicei fennsíkon szedtem föl elhagyott lövés'zárofc szélén; ennek azért árát is adtam valószínűleg: a tífuszt, amivel végigfeküdtem 45 márciusát. Csak azért mondom, hogy érezd: milyen pokoli módon sajnáltam azt a 'bőrkabátot... Azért igazából hasznomra vált nekem a sváb ki telepítés. Egy háznál, amikor mentünk, hogy lakóit a budaörsi vagonokhoz vigyük, a szobában fakeresztek sorával találtuk szembe magunkat: hazahord- ták a halottaik fejfáit, s a falhoz támogatták, egymás mellé, néma tüntetésül. Ez rendített meg először istenigazában. Láttam is, persze, hogy nem a volksbundista nagykutyákat viszik elsősorban^ hanem a szegényebbjét, akik nem tudják megváltani magukat Napóleonnal, törtarannyal. S olyanokat is, aki'k nem voltak nácik, csak épp német anyanyelvűnek vallották magukat 1938-ban ... Az egyik körzetvezetőhelyettest egyszer csak elvitte a politikai rendőrség. Pokrócgoromba ember volt, üvöltött a svábokkal, habzott a szája, fasisztázott mindenkit válogatás nélkül. Az egyik géppiszto- lyos mondta, aki érte jött: csendőrnyomozó volt a magyar Gestapónál... Anyám iszonyatosan félt. Mindentől és mindenkitől. S egy 'kicsit én is így voltam, hiába a karhatalmi kakaskodás. A falu szélén laktunk, közvetlenül a .ház mögött erdős hegyoldal, szűk kis ösvénnyel az elhagyott pincesor felé; a legközelebbi szomszéd jó négyszáz méternyire. Csellengő katonák jártak arra, a bor vonzotta őket; egy este két nagydarab sváb legény állított be, apám nem volt otthon; bort kértek volna ezek is, s hogy 417
