Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 5-6. szám - Zelei Miklós: A leghosszabb híd (beszélgetés Száraz Györggyel)
nem volt, csak nem akartak elmenni, beszéltek összevissza, svábosan húzva a szót, máig sem tudom, mit akartak. Az egyik folyton azt mondogatta, tőlük nem kell félni, én meg ültem az ágyam szélén, kezem a párnám alatt, szorongattam a pisztolyt, ezt persze nem tudhatták. Végül csak elmentek, esküdni mertem volna: bujkáló SS-le- gények, volt belőlük akkortájt bőven, itt-ott öltek is, tudtunk róla... Vedd ide a romokat, az infláció mocskát, a Szlovákiából mind érkező, s innen mind csak induló vagonokat... De akkor már fújdogálni kezdtek a NÉKOSZ szelei; és tudtunk az észak- erdélyi szovjet beavatkozásról a Maniu-gárdák ellenében, tudtunk Petru Grozáról, az új jugoszláv nemzetiségi politikáról, a bosnyák hegyek között épült az Omladinska Pruga, az ifjúság vasútvonala, magyar brigád részvétedével, s hogy 1948-tól leállt a kitelepítő vagonok áradása, ezt tudtuk, a sztálini politikának köszönhetjük... Csoda-e, hogy kommunista — s akkor már funkcionárius — bátyám, és szociáldemokratának megmaradt — egykori vöröskatona — nagybátyám dühös vitáiban a bátyámnak adtam igazat? S hogy a nyugatról hazalátogató gazdag apai nagynéni barátságos vendég- meghívására azt vágtam oda: majd a Vörös Hadsereggel! Igaz, a látogatás azóta sem történt meg, semmilyen formában, s azt hiszem, se ő, se én nem bánjuk különösebben. Szertelen voltam, épp csak útban kifelé a kamaszkorból, s a. „kemény” élményekre ugyancsak szertelenül reagáltam. Ennek persze hogy kedvezett a Sztálin személye körüli szertelenség: az internacionalizmus az ő nevéhez kapcsolódott, ő volt a világ népeinek bölcs tanítója, s persze hogy róla írtam első és sókáig egyetlen pályázati művemet: „Sztálin, a győzedem hadvezére”. Igaz, csak egy emléklapot kaptam érte, meg egy domború Sztálin-profilt, kerek porcelán alapon... Elkövetkezett a csillagos SZIT- sapka, a rövid bőrkabát és a csizma ideje. Amikor imigyen „ifjú Sztálinra” maszkírozva nagy-nagy éberségemben leszedettem az öreg szocdemfoől lett SZB-titkárral a buzgó háziáldás-dekorációt; „ ... hol Sztálin, ott szükség nincsen!... ” Ez csak azért mulatságos, mert Sztálin védelmében tettem, s nem valamiféle kultusz-ellenességből. Olyan is volt, hogy párttitkóromat — ma miniszter — egy üzemi táncmulatságon kioktattam: nem illő a DlVSZ-indulóra táncolni. S ő, ahelyett, hogy seggberúgott volna, igazat adott, és partnemőjét a parketten hagyva, maga ment leinteni a zenekart. Igaz, akkor már 49-et írtunk... — Sohasem kételkedtél? — Várj csak. A képmutatást, a mechanikus tapsok őszintétlenségét, a Szabad Nép félórák erőltetettségét éreztem. De ezért az így tapsolókra haragudtam. És szégyelltem magam, ha a lassan „szent szövegekké” váló cikkekre, beszédekre unalommal reagáltam. Röhögni való, de így volt. Semmi több? Még 48-ban valami novellát hallgattam a rádióból: ukrán temető, közepén kilőtt T— 34-es, az elesettek emlékére. Vén temetőcsősz, ledől az árnyékában, elszundít, álmában megjelenik Sztálin, és lehordja: rozsda eszi a tank-emlékművet. Az öreg ocsúdik, és esze nélkül tisztogatni kezd... Ez akkor meghökkentett. És volt még egy eset. Nyári kirándulást szerveztünk, gyülekezés a Moszkva-téren ekkor és ekkor, öten voltunk ott, a vállalat három SZIT-aktdvistája meg két leány, mindkettő „deklasszált” — ők nem mertek nem eljönni. Kimentünk azért a Normafához, s egyikünk — nálam is lelkesebb fiú, közgázos kollégista — felolvasta a Szabad Nép vezércikkét. Akkor sajnáltam azt a két lányt, körülbelül tudtam, mi játszódik bennük. Nem nagy humanizmus; 19 éves voltam; s ha a két „osztályidegen” történetesen hímnemű, bizonyára megvetést érzék csak, nem sajnálatot... Akkortájt írtam meg az ominózus faliújságcikket, amelyben halált követelők iRajkra és cinkosaira. Amikor aztán elhangzott 'Farkas Mihály „toborzója”, azonnal jelentkeztem a hadseregbe ... 418
