Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 5-6. szám - Zelei Miklós: A leghosszabb híd (beszélgetés Száraz Györggyel)
Mégiscsak internacionalista volt? Az akkori haladó koreszme hordozója: a felvilágosult nacionalizmusé. S ebben a gondolkodásmódban már benne voltak az internacionalizmus csírái is. Jó román volt, de nem elvakult. S tegyem hozzá: Teleki László ugyanebben az időben hasonlóképpen fogalmaz, amikor Párizsiból konföderációt ajánl „a kielégített nemzetiségekkel”. „Jó román..Ez elhangzik az Ítéletidőben is. Természetesen. Hisz a maga módján mindenki „jó román”. Az is, aki a császárban látja a nemzeti szabadság biztosítékát, az is, akinek nem kell „se magyar, se osztrák, se szláv szabadság”, és az is ... ... aki kiegyezést keres magyarok és románok között? Ügy van. S a második részben erre felel — ki a jó magyar? — az első jelenet. Az-e, aki egyezkedni óhajt a megvert Ausztriával szlávok és románok ellen, vagy az, aki a fordítottját akarja? Vagy az, aki hisz a „szent világszabadságban”? Vagy aki, éppúgy, mint a „jó román” Axente, csak az országot akarja? Érvei mindenkinek vannak. Nem erőltetett egy kicsit ez a párhuzam? Nem. Ez volt — ez is volt — 1849. És Dragon? Aki román létére magyar kormánybiztos? ö „jó román”? Igen. Kinek a szemszögéből? Na jó... „A magyar... elöl megy és utat nyit számomra, ón ővele fogok haladni, s amikor elérkezik az idő, én fogok elöl menni és ő utánam, ha tetszik neki, ha nem.. Ezt Bálcescu is mondhatta volna. Drago? mondta. De ezt is mondhatta volna Bálcescu vagy Teleki, vagy akár Kossuth: „Két kérdés áll előttünk: az egyik a népek önállósága, a másik a dynastiának túlnyomó hatalma. Hogy mit ad a dynastiának túlnyomó hatalma, a múlt idő megtanított rá.” De ezt is Dragos mondta. Nem volt hát az a szerencsétlen flótás, az a ködevő fantaszta, aminek egyes kritikák jellemzik. Éppúgy a kor gyermeke volt, mint a többiek, ugyanazokkal a tragikus ellentmondásokkal küzdött, mint azok, s éppúgy alakoskodásra kényszerült. Ez egyébként benne van a drámában. Szabad országgyűlésben miénk a többség: szlávoké és románoké — mondja Axentének, aki viszonzásul gúnyosan gratulál: lám, egy igazi jó román, aki még „a róka Kossuthot” is becsapja. S erre már csak egy erőtlen tiltakozásra futja. Mert Dragos tudja, hogy Axentének úgy nincs igaza, hogy közben mégis igaza van. S épp ebből következik, hogy a magyar nacionalista történetírásnak nem válhatott kedvencévé az ő alakja, s hogy a „gyűlöletben testvér” román történetírók szemében egyenesen renegátnak számított. A románoknak is lehet mondanivalójuk ebben a kérdésben. Már csak azért is, mert épp a nem is távoli múltban mutattak be egy darabot, amelynek tárgya azonos az ítéletidőével. Ebben Kossuth sommásan próbálja megoldani a román felkelés kérdését: bérgyilkost küld az Érchegységbe, Ianou nyakára. Mondhat 410
