Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 5-6. szám - Zelei Miklós: A leghosszabb híd (beszélgetés Száraz Györggyel)

ja valaki: írói szabadság. Nagyon röstellnérn magam a románok előtt, ha ebben a tárgykörben ekkora írói szabadságot engedélyeztem volna magamnak.

Arra kérlek, értelmezd te a darabodat.

Ebben a darabban magyarok és románok mondják a maguk ostobaságait, a maguk igazságait. A maguk részostobaságait, a maguk részigazságait. Néha közhelyszintű mondatokban. Az egyiket Dobra elmondhatja románként, a másikat Naláczy magyarként. Mit akartam ezzel? Nem mást, mint valamiféle történelmi látleletet adni egyrészt a tragikus egymásrautaltságról, másrészt az ezzel együttjáró, majdnem reménytelenül összegubancolódott ellentétekről. Kórképet adtam. Gyógymódot nem tudok. Vagy ha mégis tudok, akkor azt a megoldást mindenki tudja. Tudom, hogy amit tettem, az kevés. Csak annyi, hogy ki tudja, hányadikként, ki tudja, hányadszor, kimondtam: a megoldást elodázni nem lehet. 1849 májuséban elodáztatott. Amit részben a körülmények okoztak, részben a majdnem feloldhatatlannak látszó ellentétek. De ez a majdnem a reménység szűk bejárata. A megoldás kulcsa mindig annak a kezében van, aki birtokon belül van. Sajnos, a történelem tanúsága szerint épp a birtokon belül lévő véli úgy, hogy fölösleges használnia. Vagy rosszul használja. 1849-ben a mi kezünkben volt. Rosszul használtuk, s ennek még mentségei is akadnak. Egyébként akkor úgyis kiverték a kezünkből. A nagyobb baj az, hogy amikor ismét a kezünkbe került, egyáltalán nem használtuk.

1867-ben?

Említettem a viddini levél Kossuthját. Most hadd említsem a másikat, aki a Kasszand- ra-levelet írta. ö tanult 1849-ből.

És 1918 után már nem a mi kezünkben volt a kulcs.

Deák hivatalos Magyarországának kellett a történelmi jogokra alapozott integritás. Cserébe elfogadták a dualizmust, s mindazt, ami vele járt. Elfogadták, hogy az eleven test egy hullához kötöztessék. Akár ki is mondhatjuk a nekünk már csak a múltra érvényes tanulságot: a történelmi Magyarország széthullása elkerülhetetlen volt. De az, amit nemcsak mi nevezünk „trianoni béícediktátumnak”, talán elkerülhető lett volna. S akkor nem mi volnánk ma Európának az a nemzete, amelyiknek legnagyobb tömegei élnek a határain kívül.

Az ítéletidő tehát a mi számunkra, ahogy te mondtad, legfeljebb holmi

utólagos bölcsességeket tartogat.

Talán mégsem. Szeretném legalábbis, ha nem így volna. Azt is mondhatnám, hogy az Ítéletidő a gyanakvás drámája. Kossuth gyanakszik Iancura. Nem adja meg a fegyverszünetet. Iancu gyanakszik Kossuthra. Nem hiszi, hogy Kossuth garancia nélkül bármit is komolyan gondol. A román unokatestvér gyanakszik magyar unokatestvérére. A móc paraszt a román, de nemes városbíróra. Mindenki mindenkire. S ami ebből következik, az már nem utólagos. Nemcsak itt nem az, ezeken a tájakon, hanem szélesebb viszonylatokban sem az.

Mire gondolsz?

Igen okos, higgadt kommentárt hallgattam a minap a tévé Hét c. műsorában a nemzetközi helyzet szigorodásáról. Sok minden közrejátszik, igen: gazdasági problémák, olajválság, választási demagógia, minek soroljam. A kommentátor kimondta, igen hangsúlyosan, azt, amit magam is döntőnek tartok: a bizalmatlanság, a gyanakvás légkörét. Azt, ami egyszer, ha kialakul, önmagát hizlalja tovább. Tudjuk, az első vi411