Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 5-6. szám - Zelei Miklós: A leghosszabb híd (beszélgetés Száraz Györggyel)
Ez pesszimizmus? Tény. Ezért fontos számomra az a mondat, amit — nem véletlenül — ugyancsak Na- láczy szájába adok: „itt másképpen fest a valóság, mint a Pilvax tájairól.” Az eszmét bizonyára a Pilvax asztala képviselte, de a valóság Kisenyed volt, és Mihálcfalva. Az egymásra utaltak egymást gyilkolása. Én tudom, hogy a jelenet pengeélen van. Ügy is felfoghatja valaki, hogy a magyar felsőbbrendűséget akartam megeleveníteni — s mint sovinisztát utasít el magától. De egy másik mondatért — „én ezt a földet nem adom, inkább 'rugdaljon gödörbe a római!” — másvalaki a keblére ölelhet. Nem lehetséges, hogy ez a többféle értelmezhetőség hibája a darabnak? Tehát: félreérthető az Ítéletidő, vagy sem? Minden darab félreérthető. Néha a drámában van a hiba, néha az előadásban, néha a közönségben. Különben, fene tudja. Talán túlságosan is lapos az, amiben nincs ott a félreértelmezés lehetősége. Dicséretet kaptam azért is, hogy „lelepleztem” Kossuth hibáit, nevezetesen „tétova nemzetiségi politikáját”. Kossuth nemzetiségi politikája — más kérdés, s hosszú fejtegetést kívánna, hogy ez a politika mennyire volt személyesen az övé — valóban hibás volt, s ennek okai nem csupán az adott helyzetben, a kor eszméiben, hanem részben személyiségében is kereshetők. De nem volt kevésbé hibás — amellett kisszerűbb — azoknak a román vezetőknek a politikája sem, akik nemzeti és szociális szabadságukat, ugyancsak egy másik nép rovására^ az osztrák császári háznál keresték. Mit kezdjünk itt sommás ítéletekkel? önmagát a hajánál fogva kirántani a mocsárból legfeljebb Münchhausen bárónak sikerülhetett. Végeredményben: szereted Kossuthot vagy nem? Gyermekkoromban Kossuth apánkat szerettem. Később az emigráció Kossutihját. S hogy ne legyen félreérthető: az utóbbit nem lehet szeretni az előbbi nélkül. Nyilván örök témánk marad a Kossuth—Görgey ellentét. Nekem nem rokon- vagy ellenszenvesebb 1848—49 Görgeyje Kossuthnál. De Görgey Világosnál befejezte; ami utána következett, az csak agónia. Kossuth butaságokat mond a viddini levélben, s nem is szándéktalanul. Ha itt befejezi, akkor neki is megvan a maga Világosa. Csakhogy ő ezután növekedett igazi óriássá... Igen, az affinitás zavarai. Nem jó az, ha a kritika csak magyar oldalon érez a szereplőkben „fajvédő, korlátolt nacionálsovinizmust”. Ahogy nem lenne jó, ha csak a másik oldalon látta volna meg ugyanezt. Arról nem is beszélve, hogy ha mindkét oldalon fedezte volna fel ugyanezt, az sem lett volna jó. Mert így nem igaz. Ezek későbbi kategóriák, belemagyarázások. Ne tréfálkozzunk. Aki ilyen mércék alapján próbál pozitív hőst keresni abban a korban, az csalódni fog. Bálcescut divat ma internacionalistának tekinteni, mert valóban a megbékélést kereste. Hallgasd, mit mond 1849 júniusában, amikor épp közvetíteni próbált Kossuth és láncú között. „A románoknak azt mondtam: gondolják meg, eddig rabok voltak, nem lehetnek egyszeriben urak; a magyarok oldalán kell tehát maradniok, esetleg még kissé alárendeltebb helyzetben is. De a jövő az övék. Nemzetiségük legalapvetőbb biztosítéka Havasalföld és Moldva szabadsága, s hogy ezt csak a magyarok segítségével lehet kivívni. Jelenleg vállalni kell az áldozatokat a jövő előnyeiért.” Ezeket a gondolatokat aligha közölte Kossuth-'tál. De alig hinném, hogy Kossuth viszont rá ne tapogatott vólna erre a gondolatmenetre. Innen a bizalmatlanság? Hátsó gondolatai Kossuthnak is lehettek. A kettő egymást feltételezi. Csakhogy megint igen sommás ítélkezés volna Bálcescut a fentiek alapján „korlátolt nacionálsovinisz- tának” bélyegezni. Ugyanis ezt szintén ő írta: „...a hódításra, a nemzeti jogok el- tiprására felépített országok össze fognak roppanni, a nemzetek ki fognak egészülni szabadságukban, és a népek szent szövetsége létre fog jönni.” 409
