Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 4. szám - TANULMÁNY - Rónay László: Reménytelenség és sorsvállalás - Csanádi Imre egyik versének tükrében

lentésére utal itt. Czuczor—Fogarasi szótára szerint a „rigolya elavult szó, melynek rigolyás származéka még tájszokásilag él, s jelent rikoltó vagy -nivalg-ó lármával járó veszekedést, perlekedést”. A költő nem is tagadja: perlekedő ember ő, ahogy kortár- saival perlekedett költészetünknek szinte minden elkötelezett lírikusa, aki művészetét eszköznek tekintette, eszköznek, mellyel jobbá és teljesebbé teheti olvasóit. A „per- lekedés”-nek e „rigolyás” következetessége végighúzódik Csanádi Imre egész költészetén, sok verse e magatartás különböző alakváltozatait testesíti meg. Nem véletlen, hogy e versszafcban még egy szinonim szava előfordul, a „zsörtölődés”, mely a régebbi nyelvben ugyancsak többet jelentett, mint mai — kicsit szelidítettebb — árnyalata, s majdnem egyenértékű volt a civakodással. A -költő szeretne enyhíteni egyéniségének esetleg bántó vonásain, de nem szakít költői attitűdjének egyik legjellemzőbb vonásával: a jóért és az igazságért való perlekedéssel.

Hogy mire, milyen nemes, fénylő célra irányul e küzdés, arról Csanádi vallomá- sosan szép verst írt, a HitvallóX:

Nincsen pöröm a Szocializmussal, hiszek benne és akarok is hinni, vallom magam kölykének annyi jussal, mint nem egy, aki magát beleenni

tudta ügyesen, mint kukac a sajtba, és bizalmatlan, fölülről, hizottan sandít most rám, gonoszul kapva rajta, hogy nem faltam, mint ő, sőt fintorogtam.

Öröm nekem, ha zsongja egy egész nép; van több kenyér, több jó szó, több egészség.

Van gond is, — több, hogysem bambán örülnék.

Akad, mi csüggeszt, mit száj, elme rosszall — nincsen pöröm a Szocializmussal.

Gondolom, egyszer az is megbecsül még.

Ezzel a „hivalló” gesztussal civódik, perlekedik a költő: szavának és magatartásának ez az elkötelezettség adja meg a hitelét. Néhol lázad, kétségbeesik, tűnt ideálnak, „kapcarongynak”, nevetséges „múmiának” érzi magát és líráját, máskor azonban felülemelkedik kínzó — nyilván alkatából is eredő — kétségein, és feledve sebzettségét, ha cserepes ajakkal, ha rekedten is, de hittel tud vallani ideáljairól, melyek — és ennek biztos tudata hevíti mindig ■>— nemcsak az ő ideáljai.

A feloldódás vágya, a megértő jó-szándék keresése fontos eleme a versnek. Harmónia, bölcs humánum nyilatkozik meg ebben a gondolatban. Korábban Csanádi Imre szívesen ábrázolta imagát kivert, magányos farkasnak, aki mellett elfutottak az éveit, és teljesen magára maradt. Egyik legjellemzőbb önvallomásában, a Kitérőben olvassuk :

Érnek körülötted, sárgulnak az évek; szólítgat az ősz, már azt sejtik a sejtek; a munka vívódás; ágyad sem pihentet; , vijjogva fejedre rá-rácsap az önvád.

Hát erre jutottál? nézed foga-hulló ebként keserűen, mit tudnak a társak — szégyelnek-e? szánnak? elzúgnak előtted, téged kikerülnek; érezd, lemaradtál.

382