Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 4. szám - TANULMÁNY - Rónay László: Reménytelenség és sorsvállalás - Csanádi Imre egyik versének tükrében
Jobb volna hisz erdőn csörtetni mogorván, megtépve kiülni egy árva oromra, hogy még fölüvöltsd a csillagtalan égre torkodba gyülemlő farkas-zokogásod — Az Ötven körül és a Kitérő bizonyos motivikus rokonságai, érzésbeli azonosságai első pillantásra is könnyen kivehetőik. S azt is érezni nyomban, 'hogy az előbbi — bár szinte végiig keserű, panaszos hangot ü-t meg — békésebb, nyugodtabb, a szomorúságba belopija a megbékélés és a megnyugvás idilli színeit: a „fák”, a „füvek” és a „madarak”, általában a harmonikus természet eszményi vízióját. Nyilvánvaló utalás ez az Erdei vadak, égi madarak korszakára, illetve e kötet címadó versének élményvilágára, melyben sikerült megtalálnia a természeti ihletésű líra és az „atomkor” lírai szintézisét. Amikor hát Csanádi itt, az ötven körűiben a fák, a füvek és a madarak vigasztalásáról beszél, nem vonul ki a világból, nem a provinciális lírai attitűdöt tartja ideálisnak, hiszen szavaiba belejátszik az Erdei vadak, égi maradak elkötelezett, sorsvállaló gesztusa is: Erdei vadak, égi madarak — acélból — betonból csillagokig csap, kizúg hatalmas fényben az Atomkor. Erdei vadak, égi madarak — eszmék, izotópok örvénylésében meghalljam mégis mint búgtok, sikongtok. Erdei vadak, égi madarak — érjetek oly készen: szólít halálom: nyugodtnak találjon, eldőlni ne késsem. Az utolsó négy sor a vers összefoglalása, s egyben bravúros költői metamorfózis- a „haza”, illetve származékainak rímeltetáse — teljes hőfokú önvallomás. „Ébredek mindig csak hazátlanságra” — ez az indító mondat, voltaképp keserű ténymegállapítás, melynek diszharmóniáját pompásan fejezi ki a kusza szórend. S egy újabb, ugyancsak tétova, labilis lelkiállapotról árulkodó mondattal folytatja a gondolatsort: „Alattam mindig billeg a haza”. Ám ebben a gondolati egységben érezni ugyanakkor a birtokbavétel és a hódítás büszke öntudatát is: aki így fejezi ki magát, az „birtokon belül” van, az a magáénak mondhatja hazáját, felül tud emelkedni a „ibazétlansóg” keserű vízióján. Holott az „Egyre inkább nem érek haza” mondattal mintha megint a tétovaság, az útvesztás érzését szuggerálná az olvasóba. Ám az utolsó sor eloszlatja a kétségeket, és egyben magyarázatot ad a vers egészének felépítésiére, ellentétekből, oda- és visszautalásokból álló hálózatára: visszatér a „haza” szó főnévi értelméhez — az előző két sorban egybejátszatta a főnevet és az ősibb határozószót —, s a vallomás forróságával, hitelével mondja ki a költemény és egyben lázas, sokszor keserű, de mindig hitet tevő és hittel valló lírai magatartásának összefoglalását: „Pedig minden vágyam a haza-------”. Ez a vágyakozás, minden akadályt légyőzni kész hazaszeretet kezdetttől hevíti Csanádi Imre költészetét. Ez fejeződik ki hiirnnikus erővel a Berdicsevi nyírfákban: Délnyugat sarka mordul, csapzott arcunkba port vág, — mit üzensz a romokból, elhagyott, édes ország? 383
