Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 4. szám - TANULMÁNY - Rónay László: Reménytelenség és sorsvállalás - Csanádi Imre egyik versének tükrében

Aim nem rajzolnánk föl teljesen és hitelesen e kifejezés szemléleti hátterét, ha nem idéznénk a költőnek egy másik — ezzel ellentétes — vallomását is, a Glosszák, négy tételben negyedik darabját, mely tudatosan utal vissza az előző gondolatra, s fordítja meg azt, gyökereivel a jövőbe eresztve mondanivalóját:

Szólj mégis, szólnod kell, költő — ha még beléd nem rekedt a szó, ha meg nem romlott szádon a szó; szólj, embereknek, embermódra —

Akadhat, aki ráfigyel, akadhat föld, ha talpalatnyi, egy-két szem jó mag amelyben megfogódzhat, és kihajthat

— törődnek ma vele, vagy nem törődnek — legalább a jövőnek.

A küzdő, kutató, soha meg nem elégedő, mindig többre és jobbra vágyó és serkentő költő magatartása fogalmazódik meg ezekben a sorokban. S ezek is ott zengenek a munkaképtelenségről, a versírás értelmetlenségéről panaszoló költemények hátterében. Csanádi költészetében ugyanis folytonos emberi dráma teremti újra önmagát, a tézisre mindig következik az antdtézls, a kétségbeesésre a megnyugvás, örömre a bánat, s ebből a feszültségből tudja megteremteni a kor kifejezésének lehetséges, mélyen megélt 'és hiteles formáját.

Higgyük el hát neki, hogy valóban el akar vonulni, távol a világtól, kis birtokra, „valami kis meghitt hajlékba”? Bizonyosak lehetünk abban — ahogy erről már volt is szó —, hogy nem érzi .magát igazán otthonosan a nagyvárosi embervegetációban. Erről is vall, amikor megfesti új otthonának képét a Rákos homokján:

No, élek, és itt élek,

Panellkaptárok, tíz emeletig föltolulók, ha csak egy kis sejtjükbe is, befogadtak úgy-ahogy.

Körüldong ismeretlen sokaság.

Az otthontalanná vált ember töprengő kétségeit szólaltatja meg nem is egy versében. Hajdan Zámolyban körülkaréjozták a ikéklő hegyek, most csak a ibetonépületéket látja, s a serény építkezés nyomait, melyek egyszerre idézik képzeletében az ember teremtő géniuszát s életformaváltását, mellyel szinte törvényszerűen együttjár a humánus kapcsolatok átrétegződése. Csanádi ezer eltéphetetlen szállal kötődik emlékeihez és .tapasztalataihoz, melyek paradox módon a magyar költészetnek és a magyar költőnek is mindenkori emlékképei. Természetes hát, hogy szeretne visszatalálni abba a közegbe, melyet elveszítettelek hisz. Szeretné megtalálni a maga teburi birtokát, mely valóságos terület is, de a lélek békéjének is allegóriája; „meghitt hajlék”, s e jelzős kifejezés bensőséges, hűségre és kitartásra érdemes azíliumot sejtet. (A „meghitt” szó eredeti jelentése egyébként valóban ez: „fide diígnus”, azaz „bizalomra, hűségre érdemes”, mint Szarvas Gábor—Simányi Zsigmond Magyar nyelvtörténeti szótórábán olvashatjuk.) Választékos, szép szókapcsolat ez, mely egyszeriben megint általánosább irányba szélesíti ki a vers jelentéstartományát, a „hajlék ~ hajlok” szó a magyar nyelv ősi rétegeiből való, Károk Gáspár bibliafordításainak ízes, zamatos nyelvét idézi fnála: „az szent hajlok = a szent sátor).

E „meghitt hajlék” vagy menedék önmagában egyesíti mindazt, amire vágyik és amivel foglalkozik a költő. S ha ide visszahúzódhatnék, elmerülne ugyan kedves könyvei közé, de nem szakítana „rigolyáival” sem. A mai nyelvhasználatban a „rigolya” 'zó egyenértékű a különcködéssel. Csanádi Imre azonban érezhetően az eredeti je381