Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 4. szám - TANULMÁNY - Rónay László: Reménytelenség és sorsvállalás - Csanádi Imre egyik versének tükrében

lódott író vallomásának érezzük szavait, s mintha maga is az értelmezésnek e lehetséges irányába orientálna az olvasót az „auftafct”-ban, e keserű kérdésben. „Mit szá- molgassan .éveimet?” — mondja töprengő belenyugvással, mintha e kérdésnek voltaképp nem is volna értelme, hisz a múló évek csak sebeiket ütöttek rajta-, kijátszották reményeit. Talán beteljesedett indulásának karcos-ikeserű dallama, mely így zendült föl költői öneszmélésének legkezdetén, 1938-foan, Hazátlan című versében:

Szakadóban szép hazámból — vagyok vétkes fiad, Zámoly; rád gondolok, orcám lángol, keserű könnyem aláfoly.

Látom, leszek bitang legény — akármerre nézhetek én, hazát többé nem lelek én, haza se hazamegyek én.

Hazátlanul csatangolok,

szerettimmel bolondulok, sok buta dologba fulok, kárhozatra elindulok.

S mintha e kárhozatra induló ifjú költő most, ötvenedik éve körül, végképp eljutott volna a pokol tornácára. A világ most is „elpártolt tőle”, mint annak idején, az öregek alkonyában, s talán épp ezért szeretne „elvonulni valami kis birtokra”, távol a világ zajától, akár egykor Horatius, aki tiburi birtokán, távol a „közügyektől” zengte a béke és a falusi életforma dicséretét. De e látszólag egyértelmű elvágyódást nyugtalanítóan ellenpontozza az utolsó négy sor, melyben a „hazátlanság” és a „haza” ellentétes értelmének finom egybejátszatásából végül is a vers egészével ellentétes vallomás buggyan elő: „ ... minden vágyam a haza”.

E váratlan fordulat arra ösztönzi az olvasót, hogy még egyszer újra olvassa az egész verset, hátha a sorok között, a csupasz szavakban rejtett el a költő olyan utalásokat, melyek már megválasztásukkal is e végső vallomást előlegezik. S ahogy sorról-sorra, szóról-szóra haladunk előre a költeményben, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy Csanádi Imre verse nem pillanatnyi életérzés szülötte; az ötvenedik év küszöbén álló költő nemcsak a maga költőiségének múltján tekint végig, hanem messzebbre húzza gondolatainak, képeinek koordinátáit, kifejezései mögül egyre lát- tatóbb erővel tűnnek elő költői múltunknak homályosulo nagyjai, akik mind a küzdést, az emberi élet kiteljesiteséért való konok harcot választották életformájuknak.

Mindjárt az első sor után hirtelen kitágul a vers: az én-központú kérdésre nem vagy nemcsak a költő válaszol, hiszen felsejlenek mögötte azok a végvári vitézek, akik ugyancsak a bőrüket vitték vásárra az ügyért, akikről Balassi Bálint írt oly emlékezetesen szép sorokat a Katona-énekében. Balassi katona-hősei „vitéz-próbálni induF’-tak. Csanádi az ő szóhasználatára rímel, amikor a „véres próbákra cihelőd- tükben” sort választja. S régi korokra utal vissza a versszak nyilván tudatosan megválasztott több más szava is. A „zúduló” évek kifejezésben a „zúdul” finoman őrzi kétértelműségét, hisz eleinte csak a szólj árás jellemzéséül használták mint hangutánzó szót, Baráti Szabó Dávidnál aztán már „kizúdul a nép az utcára”, azaz lármásan tolonganak az emberek, s Csanádinál sem egyszerűen az évek vonulásáról van szó, hanem arról a sök hányattatásról, küzdelemről is, melyet e múló esztendők tartogattak számára.

Finom, archaikus nyelvi ízeket őriz a következő hasonlat is. A „hajdan” időhatározó nem határozza meg pontosan a cselekvés idejét, csak elhelyezi valahol a mesz- szd múltban, ősi a választékos „keselyű” szó is, mely török jövevényszavaink közül való, s az egész mondatszerkesztés is. Csanádi Imre érdekes költői fogással beillesz378