Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 4. szám - TANULMÁNY - Rónay László: Reménytelenség és sorsvállalás - Csanádi Imre egyik versének tükrében

tett egy idegen szót, a „diszkréten”-t módhatározói szerepben. Régi költői eljárás ez: a hajdani zamatokat őrző szövegkörnyezetbe illesztett idegen szóval sajátos stilusha- tást ér el, mintegy jelezve, hogy hasonlata ugyan a történeti múltba ágyazódik, de amit mondani akar vele, az nagyon is mai, hozzákötődik elvhez a korhoz. A költői hagyományban nem ismeretlen ez a megoldás, de jóval gyakoribb az az eljárás, hogy a poéta modern szövegkörnyezetben alkalmaz régies vagy idegen szavakat, így teremtve olyan archaikus hátteret, mely versének egyik lehetséges mondanivalója. (Sokat emlegetett stilisztikai példája e költői fogásnak Arany János Egri leányából: „Az enyém damasz volt — az enyém skarlát.”) A „diszkréten” szó egyébként hangaiakjavai is némi pejoratív hangulatváltozást kölcsönöz a versnek: érezni benne a költői iróniát: a magyar nyelv finomságai és régies ízei iránt tudósán fogékony Csanádi Imre mintha ezzel az egyetlen pontosan megválasztott kifejezéssel elhárítaná magától azt a nyelvrontó folyamatot, mely az utóbbi években oly sok tragikus figyelmeztetésre és jóslatra késztette íróinkat. Csanádi Imre nem is egyszer hangoztatta, hogy a „teehnici- zálódó világ” ellensége a költőnek is, a spontán ihletnek is, de magának az emberi érzésnek is. A G,losszák, négy tételben című versben így fogalmazza meg érzését:

Mi közöd az eltelt, a telezabált, agyontechnizált-civilizált társada Imákhoz ?

S keserűen fakad ki e világ új életérzése, a közöny, nemtörődömség ellen, amely újfajta bohóc-szerepre késztetné a költőt:

Többé hát nem a szó: produkció kell csak! produkció! csiklándoztani kell süket, kéreg-bevonta érzékeiket —

nem enyhe mollal,

nem már strucctollal, pávatollal,

inkább karóval,

avantgárd lóvakaróval.

A „diszkréten” szó ilyen gúnyoros fintor: mintha azt mondaná a költő: nesztek, ezek a ti szavaitok, boldoguljatok hát vele, ahogy tudtok.

A hasonlat egésze kétségtelenül Balassi Bálint szavait juttatja eszünkbe:

Sok vad s madár gyomra gyakran koporsója vitézül holt testeknek.

S Balassi kora felé tájol a régies stílushatást keltő „véghely” összetétel, a „próba ' főnév ilyen jellegű használata (hasonló Rimaynál: „Az jó vitézségnek ellenség próbája”; Zrínyinél: „Emlékezzetek meg sok vitézségetekről — nagy erős próbátokról, szép hitetekről”), s kivált a „cihelődtükben”, mely itt időhatározói funkciót tölt be, de ugyanakikor érezni benne azt a hangulatfestő szándékot is, mely a szó jelentéstartományának legősibb rétege. (A „cihelődik” először Baróti Szabó Dávid Kisded szótárában tűnik fel ezzel a magyarázattal: „kászálódni valamiben”.)

A következő kérdés, mely már elhangzott egyszer a vers folyamán, de így, az ismétlés révén még nyomatékosabbá válik, ismét visszaránt a jelenbe. A vitézségüket, próbáló, harcra készülődő, szüntelen küzdést vállaló végvári vitézek korából ismét visszaszóltunk a jelenbe, de lelkünk mélyén azért őrizzük az ő emlékezetüket és sorsuk analógiáját is. „Mit számolgassam éveimet?” — kérdi ismét a költő, mintegy nyo- matékosítva, hogy e számlálgatásnak valóban semmi értelme: az ember nem képes szembeszállni sorsával, el kell fogadnia azt a végzetet, amit az istenek mértek rá. „Je379