Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 4. szám - TANULMÁNY - Pomogáts Béla: Címszavak egy párizsi magyar költő munkásságához. Vázlat Papp Tiborról
módon dolgozó konstrukció. A konstrukció, amely a szavak mögött rejlő képzetek, jelentések, továbbá a költeményt allkotó nyelvi struktúrák megtervezését és megszerkesztését jelenti. A szerialista szerkesztésmód mellett ugyanis szavak (képzetek, fogalmak) rendjének megkonstruálása is ehihez a technikához tartozik. A költői érthetetlen (Magyar Műhely 34. sz. 1969. július) című tanulmányában Papp Tibor arra a fogalomra hivatkozik, amelyet Ezra Pound „logopeiának” nevezett. Ez a „logopeia”: „az érteleim tánca a szavak között, amikor is a költő a szavakat nemcsak szótári jelentésük alapján, de megszokott használatuk, a környezet, a szó ismert határesetei, az áthallások és az irónia függvényeként használja. Az ilyen szemléletben foganta- tott vers esztétikuma az értelmi feszültségen alapszik, nem pedig a szöveg kifejezi erején vagy zenei hatásán.” A „logopeia” elvét érvényesítik Papp Tibornak azok a törekvései, amelyek a szavak fogalmi bővítését, többértelműségét szolgálják, s a különféle jelentések vagy alaki hasonlóságok, illetve szójátékok révén próbálják létrehozni az értelem táncát: a gondolat benső feszültségét. Ha a szürrealista módon alakított költemény filozófiáját Heidegger alapozhatta meg, ennek az új „konstruktív” és „szerialista” poétikának a filozófiai bázisa Witt- gensteintől való. Papp Tibor imént idézett tanulmányában René Ohar után egy másik modern költőre: Francis Ponge-ra hivatkozik. „Eranois Ponge figyelmét — olvassuk — a «tárgyak« kötik le, verseiben a nyelv nem eszköz, mely valamilyen (morális, ideológiai st.) célt szolgál, hanem közeg, méghozzá (hiedelemtől, misztikától) független és semleges — a költő születésének, életének és hatóiénak közege. Ponge szerint a vers — legyen bár fennkölt vagy gonosz — egyesegyedül nyelve által érvényesül”. Ehhez még hozzáteszi: „Az ő útja Wittgenstein-i. Gbar-é Heidegger-i.” Nos, a heideg- geri út után most ő is a wiftgensteini úton indul el. A két út, mondhatni, ellenkező irányba, vezet. Heidegger a költészet primátusát hirdette, a nyelvhez a költészet felől közeledett. „ ... a költészet — mondotta Hölderlinről írott tanulmányában — soha nem mint meglevő nyersanyagot veszi fel a nyelvet, hanem csak maga a költészet teszi lehetségessé a nyelvet. (...) a költészet lényegéből kell a nyelv lényegét megérteni.” (Redl Károly fordlítása.) Wittgenstein ezzel szemben a nyelv lényegét kutatta, a nyelvből indult ki és oda tért vissza, a költészettel nem is foglalkozott. Midőn Papp Tibor — elutasítva a szürrealista poétikát és az egziszteneialista bölcseletet — a nyelvet teszi meg érdeklődése tárgyának, s a szavak mögött rejlő értelemre vagy éppen a szóalakók véletlen hasonlóságára építi „szövegét”, maga is a Wittgenstein! kiindulást fogadja el. Érdeklődésének terében már elsősorban nem a költészet, hanem a nyelv, általánosabban a szemiotikái rendszer áll. Gondolkodásának átalakulásával jár együtt írói munkásságának fordulata. (Szöveg és szerkezet) A wittgensteini úton haladó párizsi magyar költő a költészet fogalmát alakítja át. A költészet az ő értelmezésében nem valaminek (a külső és belső világnak) a „tükrözése” vagy „kifejezése” lesz, hanem alkotó (konstruktív) kísérletezés: behatolás a nyelvi rendszerbe, ennek a rendszemék a kísérleti átalakítása. „A költészet — fejti ki véleményét Papp Tibor — »egyezmény« (műfaji), egy másik »egyezményen« (hírközlés) belül. A középkorban kodifikálták, befagyasztották, elzárták az egyéni kezdeményezés elől; a későbbi teoretikus zavarok (közelünkben a szürrealisták) az azonnali transzcendencia nosztalgiájának szolgálatába állították, holott csak akkor volna érdemes rendszerbe foglalni a költőit, ha ez a rendszer megszabadítaná a költészetet az erkölcstől, az érzelgősségtől, a filozófiától, melyek még ma is a Jó, a Jól vagy a Szép karjaiba sodorják a verset. Tulajdonképpen azt kellene keresnünk, mi legyen az alapja egy olyan kritikai apparátusnak, mely nem a tartalom leírásával, hanem a »tartó«-val foglalkozik. A költészet sem nem a szemnek, seffn nem a fülnek gyönyöre. A verset csak a belső »lüktetés« formáit keresve közelíthetjük meg.” A költészet végül önmaga tárgyává vélik, a vers csupán magát a verset akarja kifejezni, semmi mást. Tárgya a nyelv, amelybő1! a költészet létrejön, illetve olyan szemiotikái rendszer, amely a nyelv mellett nagy szerepet szán a szöveg elrendezésének: vizuális, tipográfiái formáinak. 375