Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 4. szám - Simonffy András: Kompország katonái IV. (történelmi kollázsregény)

Miklós Béla már Beregszászon székel, míg én még Huszton vagyok. Mert éppen ezekben a napokban költözködtünk!)

Miklós Bála a Vattayval történt beszélgetés után sem telefonált nekem. Éjjel fél egy körül — tehát már október 16-án — visszatért Husztra. Ezt megint nem értem, hiszen reggel nekem kellett volna utána költöznöm Beregszászra. Megjön, és még mindig nem szól semmit. Nekem most már mindenképpen tudnom kell valamit, hívom újra a kormányzóságon Pogány Imrét, hátha ő részleteket is tud. De a kormányzóság már nem jelentkezik, nem kapcsolják. A budapesti vezérkar már megszüntette a kapcsolatot a hadsereg és a kormányzóság között.

Most mi legyen? Állandóan zörög a telefon: a hadtestparancsnokok, hadosztályparancsnokok hívnak bennünket. Mindenki arra kíváncsi, hogy mi a teendő. Még mindig a türelmüket kérem.

S eközben azon jár az agyam, hogy kihez forduljak? Ki tudja nekem megmondani, hogy ha már fegyverszünet van, akkor annak melyek a feltételei, s ezek a feltételek milyen feladatokat rónak a hadseregre? Valamint: ha én a németektől már nem vagyok hajlandó parancsot elfogadni, és Budapesttel már nem tudok kapcsolatot teremteni, akkor kihez forduljak? Már világosan látom, hogy ebben a helyzetben csak azokhoz tudok fordulni, akikkel szemben álltunk, s akiktől a fegyverszünetet kértük, s akikkel a fegyverszüneti tárgyalásokat le is folytattuk. Tehát át kell mennem a fronton, ott kell tájékozódnom, és a szükséges információk birtokában majd intézkednem. Ügy gondolom, hogy ez nem a parancsnok feladata, neki ott kell maradnia a hadsereg élén. Én vagyok a vezérkari főnök, tehát ama személy, aki bizonyos kérdésekben a parancsnoknál is jobban tájékozott a hadsereg helyzetét illetően. Tárgyalnom nekem kell.

Ekkor határozom el, hogy átmegyek. Lelkileg teljesen fel voltam készülve, nem érdekelt, hogy mi történik ott velem. Miután tehát Miklós Béla éjjel beérkezett Husztra, beszámolok neki a Vattayval folytatott kurta beszélgetésről, s ezek után azt is elmondom, hogy most már nem tudok mást tenni vagy javasolni, csak azt, hogy fölveszem az oroszokkal az érintkezést, s megtudom tőlük, hogy mi a helyzet. Hogy mik a fegyverszüneti feltételek. Miben állapodtak meg Moszkvában? Mit kell tennie a hadseregnek: álljunk itt tovább, vagy mit tegyünk ?

Miklós Béla gondolkodik. Egyelőre azt sem mondja, hogy menj át, azt sem mondja, hogy ne. A hadseregparancsnoksággal szemben lévő szállására megy, és láthatólag megviselten, pihenőre tér.

így virrad ránk tizenhatodika reggele. (Én nem sokat aludtam, a hírközpontot éjjel és a hajnali órákban is sürgettem, hogy keressen kapcsolatot a Vezérkari Főnökkel — sikertelenül.)

Miklós Béla már korán reggel hivatali helyiségében volt. Ekkor került sor Molnár vezérkari alezredes eligazítására. (Molnár a hadseregparancsnokság hírszerző osztályának volt a vezetője.) Feladata volt egy rádió adó-vevő készülékkel a megbeszélt vörös-hadseregbeli hadosztályhoz haladéktalanul átmenni a kapcsolat felvétele céljából. Kísérőjéül egy teljesen megbízható, oroszul tökéletesen beszélő tisztemet, a jelenleg is Budapesten élő Malimics Dezső hadnagyot adtam. A Huszton visszamaradt ellenállomás kezelésével Murits századost bíztam meg.

Miklós Béla közben saját kezűleg egy kis rejtjel-kulcsot készít, átadja Molnárnak, és a lelkére köti, hogy azonnal induljon.

Ezalatt távbeszélőn meghallgatást kér a német összekötő törzs vezetője, Rö-