Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 4. szám - Káldi János: Elégia (vers)
Akkor, alattam, lassan lendülve indult meg körben hazám; vízszintes óriáskerék: sírkertek, cellaházak forogtak rajta hó-zsuppal lehúzva, a szél vércséit véres húscsíkokkal etetve, előlobbant a májusfák szalagja, a zászlók széles szájjal hurrázták a tavaszt. Akkor, alattam a csontok díszkivilágításában, vitte a kerék, sodorta nincstelenségetm; s nem mintha csörlőn, motortól lódulna meg — de mint kölyökkoromban a Balokány ligetben a körhintát — hogy ráülhessek egyszer — már én hajtottam, én! Klottgatyás társaimmal! Hogy dobogott a deszka alattunk! Meztelen talpunk milyen taktusra toppant! Oda se neki, ha szálka akadt bele — oda se neki, hogy a falovon (ott lent) ki feszít, egész valónkkal tudtuk: mi hajtjuk azt a hintát, meseábrás spanyolfal ezt el nem takarhatta! Vonatom fékez, fölriadok rá: Vác-Alsóváros, épp csak leugrom, elhúz a szerelvény; emléktelenebb minden elforgó arc, az évszakok fölnégyeit tekintete — — életünk óraszámlap, én már a hatosig kiettem, minden körcikke egyre keményebb s keserűbb! KÁLDI JÁNOS Elégia Bizony, feleim, lemegy a Nap. Minden alkony őszi viola. Az az út, amin lázban mentünk, nem vezet már többé sehova. Válnak az ormok semmiséggé. Otthontalan a táj — és sivár. Ki tudja honnan, jön még egy dal. Úszik, mint a szakadt pókfonál.
