Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 3. szám - TANULMÁNY - Virrasztó Jolán: "Simogatom és ütöm a földet" - Eredet és kiválás Nagy László prózaversében (elemzés)
világában rokoninak tűnik magával a dallal, visszacsatol a költészet primér funkciójához. A harangok „rokonai a márvány anyamelleknek, szoptatják a lelket hanggal". A dallam ősi szépsége kísérti a költőt a hairangszőban, az a szépség, amely a 4 éves Mozart „első édes tejgyöngyös szerzeményét” ihlette, s Kodály második szólamával még teljesebben zenghet fülünkben, zenghetett az emlékező költő fülében is: „o-rágna fíga taxafa ma-rína gamínafa”. Az Elvarázsolt kastély c. prózavers „másnapos” tűnődése is ezt az áhítatot ragadja meg — harangjai gyógyítók, megsegítők: „De a déli harangszó szentséges nyálával összeforraszt, lázamat oltja, talpra állít.” A Jönnek a harangok értem néhány jellegzetes keretaképével még inkább összevethetők az Elvarázsolt kastély további sorai: „Délutánra lebegek már. Délutáni sétalovaglás — az anyaföld sóhaja hordoz. Ágaskodva a. toronyig érünk, megtáncoltat- nem a harangokat, s ím, köddé vált kezem a bronzon. De megcsendíti fülemet egy finom tiltakozás: Félre, te szentségtörő, a harangokat csak fejni szabad!" A csöndre vágyó önemésztő káprázatának látomásai ezék. A harang-motívumnak egy befutottalak érzékelt pályán összegző jelentést sugárzó, akarati elemekből kovácsolt, a mágikussal érintkező volta erősen intonálódik a Jönnek a harangok értem első részénék néhány plasztikusan kiemelkedő mondatában, amelyeket kulcsmondatokként vizsgálhatunk: „Kongnak a harangok, bongnak, tagolják az idő határtalan versét, nehogy megőrüljünk vad folyamától. Fölemelnek a sárból, házasítják a rongyos képzeletet azúr menyasszonyhoz, a végtelenséghez." Az emberi tudat által felismert, de végtelenség-terhűkkel embertelen-súlyos filozófiai kategóriák szelídülnek emberi léthez szabott méretűvé az idő és a tér végtelenjét tagoló, „átbeszélő” emberalkotta harangok szavával, — s ezek a „valódi harangok”, épp mert „fölemelnek a sárból”, mert „siratnak, vígasztalnak”, „vitézien ütnek a jégverés fehér szívébe”, mert „szoptatják a lelket hanggal”: az értelmes, az emberért való emberi tevékenységet dicsérik — asszociatíve elsődlegesen a költészetet, amely- lyel kapcsolatosak1, ha nem is azonosíthatók metaforikusán: világérzésszerű tág jelentéskörükben — az egész mű szubjektív hangvételével összefüggésben — interpretálódik a dal is a maga ősi, sámáni egyszerűségében. Tágabiban véve: magukba szívják, magukban hordozzák az emlékező, ítélő költői éntudat mozgását is, ezúttal a meghaladott falusi életforma megítélőjéét, egyben a megélt valóság vállaló magához-ölelőjéét, — valamiképp tehát azonosulnak magával a költővel. Ezért, hogy: hol „elámuinak” a számító paraszti észjáráson, hol „biztatnak”, „támogatnak”, hogy „elvdgyenek a barbárok füveiről” szélesebb látókörű világba, „összesusognak” a hívó hangzatokkal, hol pedig „megtébolyodnak” fiatat életek pusztulásának megérthetetlen rettenetén. „Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?” — idéződik fel bennünk Thomas Mann bölcsironikus pokolraszállásának invitációja, mely egyszerre hat a kontraszt és az analógia erejével, mikor az időbemerülés újra meg újra elénk kerülő kísérleteit szemléljük. Az epikus világnézés idővonala hátra irányul. A lírai világérzékelés előre is a végtelenbe húzza az idő vonalát, ezért érezzük még drámaibbanak az idővégtelen jelenlétével folytatott lírai küzdelmet. A Nagy Lászlód harangok azért „tagolják az idő határtalan versét, nehogy megörüljünk vad folyamától”. Tudatos kapaszkodó ez tehát: a láthatárok számontartásával fegyelmez, attól a reménytelen hidegtől távolít el, amely a József Attilád bomlott „elleng a néma kék idő” alig-érzékelésnek a „zajtalan csillagzatok” világába belevesző emberenkívülisé- gét jelenti — és óvó, az embertelen tényezőt féltőn az emberi életek miikro-mériték- rendszeréhez simító gesztussal az ember-idő, ember-mindenség viszonylatot az együtt- létezésnek, a családhoz és nemzedékhez kötöttségnek, a nemzeti kultúrával és hagyománnyal egy néphez kötöttségnek erős. tiszta szálaival köti a földhöz. 283
