Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 3. szám - TANULMÁNY - Virrasztó Jolán: "Simogatom és ütöm a földet" - Eredet és kiválás Nagy László prózaversében (elemzés)

.,A FÖLD BESZÉL ITT”

A tagolásával a varázs-számmal kapcsolt hétrészes költemény a harangszóval hazaérkezés mesés-játékos bűvölete után a harmadik részben közelít tulajdonképpeni tárgyához: „Föld: ez a föld.”

A gyökeret verő élmények — mindegy, hogy egy betöretett mén emberiesített szenvedése vagy „az öröklétben sértegetett” Ady Endre mindenestül vállalása az el- mondanivaló — azok az élmények, amelyéknek empirikus magva körül sűrű indu- latiság, feszítő érzelmi áramok gomolyognak, gyakran kívánkoznak prózaversbe a Nagy László-i alkotásfolyamatban. Nem lehet véletlen, hogy a származás önéletrajzi emlékanyagát is prózaverssé kristályosítja a vallomás indulata. Talán pontosabb — közel sem a Juhász Ferenc-i belső igény indíttatásával összefüggően —, kibonthatóbb a nyers emlékanyagot tükröző gondolat a maga emocionális hordalékával e műformában, mint a Nagy Lászlónál egyre sűrűbbé, fegyelmezettebbé, transzponáltabbá váló belső formastruktúrájú egyéb versálakzatokban.

A Jönnek a harangok értem harmadik részében bomlik ki a felnövekvő, szükségképpen a szülők nyomdokain meginduló fiú szoros személyes viszonya, kötődése a földhöz a termékenység mitikus alakzattá növelt rajzában, majd ennek hazányi kör- vonalazoftságú leszűkítésében — egyrészt a fejlődő, ítélkezésre megérett felelős tudáti- ság, másrészt és előbibre-valóan a hűség, a szeretet kettős inspdráeiójú vdszonyrögzí- tésében: „Simogatom és ütöm a földet.”

Elsődlegesen a biológiai szemléletesség eszközeivel adja a költő az anyaföld természetrajzát: érezteti áldást hozó vagy meddőséggel sújtó, aszállyal fenyegető, a régi paraszti világot olyannyira megpróbált, uralma alatt tartó hatalmát: „Föld, te humusz, te szürke agyag, szülöd és tolod magadból az áldást, ha művelnek, bevetnek férfiasán.”

A rajz hívja a képi megfelelés további részleteit, hogy kibontakozzék előttünk egy óriás, kócosszőkén, adakozón elfekvő anyaalak víziója: „Bükköny- lóhere- lucernarendek hemperegnek rajtad kövéren. Boglyáktól vagy kontyos, óriás arany gabonakeresztek melleden.” De a sivár, aszályos föld, „kőpadja a napozó víznek” nem kap emberiesített megformálást. Csak a „csúnya, de szent giliszták, e lágyezüst ajkú imázók. talajmozsálók” folytatják vele harcukat, „meg a hangyák, akik örökkön építkeznek s hányszor hiába”. Akár az emberek. E ponton finom áttűnés jelzi, hogy a költőnek ez a föld egyben ezt a hazát is jelenti. Nem véletlen az sem, hogy a jégverés riasztó emlékéből, „amikor a harangok is hiába tusakodnak a jégfelhőkkel”, a jégszemekből Máriankép helyett hidegen kikáklő nefelejcsben „Zápolyát, Haynaut” látja, „a koronás királyt, meg a többit”. A felsorolás elnagyoltnak tűnő utolsó tagjában a közelmúlt történelmére találunk félreérthetetlen, fájdalmas utalást.

Minden dúlésok, tékozlások veszteségérzetéből fakad fel a borzongató kérdés: „De láttatok-e kovácsolt láncot végighúzni a violákon?” Annyira ellentétes a képzet minden várakozással — olyan súlyos a „szörnyű kertészek” vétke, hogy veié csak a költői képben emberfelettivé növelt mitikus erő szállhat szembe: egy nemzedéknyi meg- csalatottság haragjának nyilai zúghatnak esák feléje.

A költeményben ábrázolt lírai én e ponton növekszik legnagyobbra, ereje itt tetőzik: mítoszi formátumú hősként, a jó erőktől támogatott mesealakként vágtat célja elértéig megállíthátalanu!: „... belövök ablakukon, nyíratlan hajam úszik a holddal s patanyoma nincs a lovamnak”. Balladás, népmesés hangzás erősíti föl itt a vízió látványerejét, az akarati és érzelmi elemek egymást fokozzák, s e szép magasságból le se száll a vers a harmadik rész végéig, legfeljebb a veszteségek miatti tiszta sírás vágyával lesz földdbb: „... sírhatnék tisztát, mint a megfacsart, szenvedő gyolcs a völgyben!” A rombolás, pusztítás erőivel, a már elzúgott és még várható veszedelmekkel azonban mindenképp az építés, alkotás, továbblépés eltökélt szándékát helyezi szembe, ami ugyanabba az idősíkba visszahelyezve csupán reménnyel teljes sóhajt fakaszt: „Micsoda ábránd ez, te föld!"