Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 3. szám - TANULMÁNY - Virrasztó Jolán: "Simogatom és ütöm a földet" - Eredet és kiválás Nagy László prózaversében (elemzés)
VIRRASZTÓ JOLÁN „Simogatom és ütöm a földet” EREDET ÉS KIVÁLÁS NAGY LÁSZLÓ PRÓZA VERSÉBEN „NEM RAGYOG SOHASE RAGYOG” összetett, gondolathívó esztétikai élmény kézbe venni Nagy László különálló posztumusz kötetét, mert nem lehet nem észrevenni, hogyan formálja meg a csendes ára- dású friss gyász a semmi-szürke kötetborítót, rajta a fdú-teryezte, pirosból feketére való harangot formázó címrajzolatot, beljebb a könyv hallgató-üres fedelét. Ha felüti az ember a könyvet, az igazgyöngy halmazállapotú nyitóvers, a Verseim verse kövületében megleli az életmű egyenletét. De a nyitóvers után elhelyezett, egybefotózott Kondor-kéztanulmányok jelentésekkel bővülő látványa is hozzáad valamit a kötetzáró prózavers, a Jönnek a harangok értem immár megsúlyosodott egészéhez. Kondor kezei kirajzolatlanul is „nyomorult világténképű kezek”, a semmibe kapók, kíntól görbültek, egymásról nem tudón egymást keresztezők, — érrendszerüktől el- vágottan a cselekvésből kihullás jelképed. Úgy torlódnak az eleje-vége nincs papíron, mint a gondolat, ha a tárgya a nincs tovább. Torlódásukkal együttvaló beláthatatlan sokaságuk ambivalenciája az időben is összefolyóan az együttcseletovésnék, az egymásért és egymás ellen cselekvésnek, a társadalmi méretű tettnek is kifejezést ad. összefügg ezzel, hogy a Verseim verse tömör szövedékéből kisötétlő kétely a verszáró kijelentő mondattal a bizonyosságba hajlik: az ember NEM RAGYOG SOHASE RAGYOG. Hiába teltek el évmilliók, mióta „leigézték a fáról”, mióta kezed emberkezek. A költő halálakor önmagán messze túlmutató kételyeire is gondoltunk, mert mérlegeltük: mi mindenbe szakadhatott bele a szíve. 1975-ben vallotta a televízióban: „Elkészültem már minden jövőbeli rosszra, a halálra is. Nagyon szeretem az életet, de a halál már nem probléma előttem. Tehát a rosszat fölkészülten várom. De a jövőbeli jóra, emberi fenségesre érzem, készületlen vagyok. Mert kételkedem. Kételyeim gyötörnek.” Mégis a sámán-törvényt teljesítette mindvégig, vállalva* cselekedve: ÚJRA MEG ÚJRA FÉNYT HALMOZOK. Pedig korábban is meg-meg kellett biztassa magát: „Amíg a rejtelem / 'ibolya-máza ráfagy e jégszerkezetű / tájra, világra / lélek, ó lélek, I hajolj a hit parazsára”. De konokon, magamagának mondott jóslata szerint holtig „a hűség tövisei között" ítélt. Utóbb groteszkbe hajlón, „humorítva” mondták ítéletei: nincs kegyelem. Mert a feloldozás nem az ő gesztusa volt. ítéletet mondott a felett az életforma felett is, amelybe beleszületett, amely szárnyakat adott neki, de béklyózta is egy nemzedékkel egyetemben. — Mindig országért, világért ítélkezett. A műfaj összefonódások korában Nagy László nemesen atavdsztikus költői alkatként lírikus voltának mindén formátumon átsütő tisztaságával vési bele magát figyelmünkbe. Sorsjelnek tűnik, hogy utolsó olvasmánya Sütő András Engedjétek hozzám jönni a szavakat című könyve volt, a „Jegyzetek hómezőn és porban”. Similis simáid gaudet — mondhatjuk barátságukra. Ha pályája emlékezetét meséli, abban is átüt egy lírai, reflexív réteg a leíró tárgyi rétegen: objéktív emlékeiből in statu nascendi ki- bomlanak az érzelmi, képi analógiák köl-tőiséget hordozó elemed. Így hasonlítja, életét írva, belső csavarásokkal kínzott önmagát az északi széltől háromszor megcsavart iszkázi vadkörtefához, amely „százszorta jobban bírja a rosszat, szép aranyzöld vitéz". 2110
