Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 3. szám - TANULMÁNY - Virrasztó Jolán: "Simogatom és ütöm a földet" - Eredet és kiválás Nagy László prózaversében (elemzés)

Az utolsó kötet tág szín- és fonmaskálájú versei nyomán ő is úgy rajzolódik „a bárányos égre” — melyet a vállán hordott —, mint egy szép ezüstaöld vitéz: egy dunántúli ezüstinyáirfa.

AZ ÉLETMŰ KADENCIÁJA

Túl az első időben intonált frisshangú, természetközeli romantikán, túl a látomásos hosszúénekek sávárványos vagy gyötrelmes pompáján, az aforisztifcus tömörségű versremekek apróbb szemű láncolatán^ a tipográfiai látvánnyal is jelenítő kalligrammá- kon, túl a magas kohéáójú litániás metafora-építmények során — a korábbi években már művelt prózavers egyre nagyobb szabású darabjai is besorakoznak a víziós-szim- bolikus, etikai imperatívuszokkal, jóságos óhajokkal, fájdalmas nosztalgiákkal csipkés, keményszálú versszövetekből szőtt művek közé. A lírai önkifejezés, öntanúsítás udekvát módozatává, többréteg őségéiben összefoglaló igényű alkotássá növekszik költői gyakorlatában a régebben lélegzetvételnyi mondandóra, álmok és emlékek, lélekből leveledző reminiszcenciák felidézésére alkalmazott prózavers. Életműve szordínó nélkül végigcsengő, erőshangú kadenoiája a prózaversek sorában kiteljesedő, a személyes és közösségi eredetet szigorú-magasról, de apróra megvizsgáló, mérlegre tevő, a múltat szóvarázslattal megidéző Jönnek a harangok értem. Hogy különösen fontosat, aláhűzottan vállaltat: vallomás-ítélet-szintetikusát mond el ebben a költeményben, azt az is bizonyítani látszik, hogy 1975-ben, a kerekszámú születésnap kapcsán készült portréfilm keretében éppen ebből olvas fel hosszú részletet, az első három részt. — Meg persze, akkoriban már egyre hallotta a harangok szavát, veszélyeztetett egészsége figyelmeztette — amit ugyan inkább csak a beavatottak, barátok, hozzátartozók tudhattak igazán, az olvasóval csak egy-egy felbukkanó versmotívum sejteti.

A HARANGOK JELENTÉSE

Hogy egyértelműen búcsúztató, lélekharang jellegű ez a harangszó? Még a halál hamar elkövetkező homályában sem. A mű tartalmát meghatározóan azonban semmiképpen. Igaz, a havazás árnyékában „didergő ezüstfiúnak” túl korán „hegedülték didergő tücskök”: „dér jön, dér jön”. Évtizedekkel a dérüítés előtt. De ő hessentí az elmúlást, porol az idővel az utolsó időben is: „... még nem vagyok fehérrel teljes fehér”. Hogy mégis készül „búcsúzásra, a végső ajándékozásra", az csak kicseng „a harangok” szavából is. — Ott a szemérmes félmondatnyi utalás az első rész végén: „... számontartanak engem is”. És mert e félmondat éppen a halottak felett megszólaló harangokra vonatkoztat: tisztán memento móriként hangáik. És mit jelentene a burkolt hívás a vers „elejtése” után: „Majd jöjjetek el értem, harangok”, ha nem az „országúinál hosszabb kovaszagú útra”, a megsemmisülésbe, a nemlétbe vivő utat jelezné? De nem azzal a súllyal, amelyik nyomaszt. Még a belenyugvás felhangját se hallatva. Talán egy óhajtásnyi majdani megszenteltség-vágyat..., hiszen a tréfás sírfölirat: „Én se vagyok siratatlan / egy szem könny a kirakatban” csak fintoros hangulat. Leginkább hat azonban bűvös erejű ráolvasásnak akár a címbeli igenlő ön figyelmeztetés: Jönnek a harangok értem, akár a második részbeli tagadó variáns: „Nem félek a rohamos kicsinyedéstől, nem félek a semmisüléstől.” Kihívás van a szavakban, velük személyesen tusakodik „jégfelhők” ellen a költő.

„A SEMMIBŐL POR MAJD A PORBÓL A SEMMI”

A prózavers gondolatmenetének sajátos ívét követjük, mikor a semmiből a semmibe, a nemlétből a nemlétbe térünk a mű két szélső pontja között meghúzott vonalon.

A második rész játékos-mágikus, abszurd-képzeleti: az ént az első sejtig visszakicsinyítő, majd fénnyé semmisítő önfogyatkozásában alkotja meg a költő a vers361