Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 3. szám - SZOCIOGRÁFIA - Miskolczi Miklós: Kettő - Gyurináék hét életéből

rom kilót fogytam. A délelőttös, délutános héten meg visszaszedtem. Nyáron nem tudtam aludni. Ha reggel hétig nem feküdtem le, azitán már hiába. Ismerek kollégákat, akik már harminc éve csinálják a váltóműszákot, de nem cserélnének egy állandó délelőttössel. Aki délelőtt dolgozik, nem tudja, mikor megy haza, mert vagy ezért, vagy azért még bennmarad. A váltósok csak nyolc órát dolgoznak, mert aztán már megjön a váltás.

— Ott tartottunk, hogy segédművezető lett.

— Igen. 1970-ben pedig beiratkoztam a helyi műszaki főiskola levelező tagozatára. Gépész-karbantartó szakra. A papírgyárban sok gép és mechanikus rész van, amit a technológus nem ismer. Arra gondoltam, ha gépésznek megyek, abból jobban profitálhatok. Mert én tudni fogom, hogy amikor a gép papírt csinál, közben mi történik benne. Szerencsésen befejeztem. Nem sokkal ezután kineveztek az új gyáregységbe üzemvezetőnek. A hármas számú papírgyártó gép üzemvezetője vagyok. 115 ember főnöke, évi 100 ezer tonna papírt csinálunk, ennek termelési értéke egy milliárd forint.

— Huszonkilenc éves. Elégedett a munkájával?

— Nézze, voltak idők, amikor nem kerestem a problémát, amikor azt néztem, hogy siettessem az időt a gyárban. Ez fokmérője is a dolgoknak. Ha ma bemegyek reggel, már keresem a problémát. Meg kell nézni, mit csinálunk jövőre, vagy két- három év múlva, nehogy zavarba jöjjünk. Szóval, szeretek dolgozni.

— Maga gyerekként kezdte ott, ahol ma főnök. Mi a tapasztalata, elfogadják?

— A beosztottakkal nincs problémám. A főnökömmel már van, a hitet hiányolom belőle. Szóval nem azt mondom, hogy nekem nem hisznek, de fenntartással fogadják, amit mondok. Az előadónak — tudja, olasz gépekkel dolgozunk, és a beüzemeléssel van vita —, szóval az eladónak inkább hisznek. Én azt mondom, hogy a gép hibás, az olaszok azt mondják, hogy a kezelésben van a hiba. Most ebből az én főnököm jobban elhinné az olaszok véleményét, ha nem tudnám mindig bebizonyítani az ellenkezőjét.

MARI:

— Mi a legmagasabb iskolai végzettséged?

— Kertészeti technikum. Budapesten végeztem, ott jártam négy évet. Kollégiumban laktam.

— Hogyan döntötted el, hogy kertész leszel?

— Érdekes volt. Gimnáziumba nem akartam menni, sokallottam négy évet csak az általános műveltségre szánni. Elég jó tanuló voltam az általánosban, kitűnő meg jeles. A szüleim mindenképpen úgy akarták, hogy tovább tanuljak. Akkor még a technikum továbbtanulásnak minősült. Olyan helyre akartam menni, hogy a végzettségemmel visszajöhessek a városba. A sógornőmmel néztük végig a pályaválasztási tanácsadót. A János feleségével, ő a tanácsnál dolgozott mint technikus. Imponált nekem is, anyukámnak is, meg az egész családnák, hogy nahát, techniikusnő. Gondolkodtunk a textilipari szakmán, üvegteChniikus is akartam lenni, volt ruhaipari is. Tudom, hogy a vasmű egyáltalán nem vonzott. Így lettem kertésztechnikus. Amikor végeztem, még megfordult bennem, hogy Pesten maradok, hívtak is műszaki rajzolónak, kísértett a dolog, hogy továbbtanulok, mérnök leszek. Szóval voltak álmaim. De általában reálisan nézem a dolgaimat. Inkább hazajöttem. 1969. július 1-én kezdtem dolgozni a városi tanács partfenntartó költségvetési üzeménél. Műszaki ügyintézőnek vettek fel. Akkor még csak műszakiak voltak, későhb, amikor jöttek a fizikaiak is, az egyik kertészeti csoport vezetője lettem. Kertészeti segédmunkásokat kellett irányítani: partrendezés, kerttervezés meg ilyesmi volt a munkám. Tizennyolc évesen kellett parancsolni bácsiknak, néniknek, olyanoknak, akiket más vállalattól kidobtak, és hát ide jöttek, mert itt éppen felvétel volt. Bizony egyedül maradtam. A kollégáim, a munkatársaim saját szénájukat rendezgették. Emlékszem, egyszer sírógör- psöt kaptam. Mint kertész kiültettem néhányezer palántát a Kossuth Lajos utca végére. Tudtam, hogy víz kellene, de nem volt sehol. Ott a szemem láttára pusztult