Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 3. szám - SZOCIOGRÁFIA - Miskolczi Miklós: Kettő - Gyurináék hét életéből

1957 végére lakást kaptam. A katonaság jót tett nekem: állítom, hogy azt a gondos felkészítést, amit kaptunk; mint tisztiiskolások, a polgári életben is lehet hasznosítani. A feladatvégrehajtás pontossága, fegyelem, törődni gondokkal, emberekkel, technikával, vagyonnal, felelősséget érezni másokért, ezt úgy belénk nevelték, hogy ez tudatossá vált. Ez rám van bízva, ezért én felelek, ezzel nekem kell elszámolni. Nagy iskola volt. Amikor visszajöttem ide az öntödébe, azt éreztem és tapasztaltam, hogy kicsit több vagyok a többieknél: hamarabb megértem, előbb kapcsolók. Hamar kiválik az ember. Például egy technikum megoélzása nekem nem okozott gondot, mert éreztem, hogy megvannak az alapjaim.

— Életem szakmai részét én a vasöntészetben éltem le. Amikor az acélöntészetre próbáltak irányítani, nem akartam sehogy sem acélöntő művezető lenni, mert acélöntő sem voltam. Kívülről öntő-öntő egyforma, de belülről a szakma azért nem ugyanaz. Nem szeretek parancsolni, csak olyat, amit előzőleg én már végrehajtottam. Meg merem követelni, mert tudom, hogy végre lehet hajtani, és ha az illető nem akarja, akkor — napjaink problémája ez — azt mondom: ide figyelj, ha te ezt nem vállalod, én odamegyek és megcsinálom. Ha keli, hosszú időn keresztül. Akkor nincs bennem nyugtalanság, hogy sokat követeltem. Sokszor odamentem már, mert azt mondták: nem megy. Na gyere, és csináljuk. Elkaptam a köszörűkövet tőle, egy napiig ko- killát köszörültem, és csak utána kérdeztem: na, meg lehet csinálni? Ez nem rossz fegyver. Lehet, hogy nincs mindig szükség rá. Lehet úgy is vezetni, hogy az ember még nem hajtotta végre a gyakorlatban. A mi szakmánkban szerintem az én módszerem a jobb.

1972. január elsején lettem üzemvezető. Az előzményeit soha nem felejtem el. Párttitkár lévén tetszik, nem tetszik, az ember belekerül a vezetésbe. Megismerve az üzem vezetését, mint művezető is láttam a fonákokat, az előrelépést gátló körülményeket is, aztán a személyi feltételeket, emberi gyarlóságokat. Félig-meddig hivatalból, félig-meddig kötelességérzetből többször szóvátettem a vezetés hibáit és a személyi problémákat. Fal állt előttünk, és láttami, hogy saját erőből nem megy, segítséget kell kérni. A segítség a városi pártbizottság titkára volt. Megmondtam neki, hogy rendet teremtünk és abban segítséget ad, vagy én nem vagyok hajlandó azonos szinten dolgozni. Erkölcstelenségnek nem leszek részese. De azt mondtam, hogy semmiesetre sem úgy képzelem, hogy én legyek az utód. Van ott rátermett és alkalmas; én majd támogatom. Az lett a vége, hogy a vizsgálat szerint igazolódott a feltevés, nem volt intrika. Az alkalmatlanságot kimondták, de úgy ám, hogy nekem lett föladva a lecke. Mikor kijött, hogy nekem kellene átvenni az üzemet, én kézzel-lábbal kapálództam, de azt mondták: amit eddig magyaráztam, most bizonyítsam is. Ha nem vállalom, akkor olyan emberekkel kerülök szembe, akik eddig bizalmat szavaztak nekem. Nem akartam ezt. Kénytelen voltam elvállalni. Most már úgy érzem, talán jól .választottam, bár most már el tudnám képzelni magiam máshol is. Hogy itt rám volt szükség, az lehet, de nem biztos, hogy még mindig rám van szükség. Egyre többször meg vagyok róla győződve; nem biztos, hogy jó helyen vagyok. De vagyok, aki vagyok.

MISKA:

— Végső elkeseredésemben, egy szomszéd ajánlatára kerültem a .postára érettségi után 1954-ben. Azóta kitartottam. Ez jellemző a mi családunkra, nem váltogatjuk a munkahelyeket. Bár egyszer már majdnem elmentem a vasműbe, röntgenvizsgálónak.

Volt néhány év, amikor mindenki, akinek bánata volt, akit sérelem ért a munkahelyén, röntgenesnek ment a Dunai Vasműbe. Divatszakma volt, mert elegánsnak látszott, különlegesmek, jól fizettek és rövidített munkaidőben kellett dolgozni.

— Ebben a hivataliban elsőnek végeztem el az egyéves, bentlakásos postatiszti tanfolyamat, ami akkor felsőfokú postai végzettségnek számított. Hazajöttem 1959- ben. Hárman is kijelentették, hogy itt az íróasztalkulcs, hazajött a Miska, neki kell az íróasztal. Az igazság az, hogy engem tényleg azért iskoláztak be, hogy utána a végzettségnek megfelelően foglalkoztassanak. Még nem is láttak visszajönni, de már megvolt az ellentét. Az akkori postásoknak legtöbb ha négy polgárijuk volt. Ebbe a lég269