Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 3. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék VII.

zseregni kezdjen bennem a kifejezethetetlen életöröm keringése... Párizs színes város volt, és színes is maradt, és azt hiszem, még nagy éhezéseim idején sem vált szürkévé. Mert bizony voltak nagy éhezéseim 1934 nyarán ... Harmadik hete voltam már Bodnáréknál, amikor hazarendelték, és így „örökségül” hagyta rám a három hónapra előre kifizetett lakását (gázt és villanyt beleértve), és az abban az időben modemnek nevezhető nagy gramofonját — amit természetesen az éhínséges időkben zálogházba raktam — és néhány szükséges bútordarabot is. A hetedik emeleti három szobát azonnal „átpasszaoltam” barátoknak és anyám fiatalkori legjobb barátnőjének, Bálint Juliskának (csak névrokonság), aki kislányával foglalta el az én szobábat, és a két utcai fronton lévő szobákba telepítettem be Blum Mihályt feleségestül és Csíkit barátnőstül. Magam felköltöztem a nyolcadik emeleti kis „cselédszobába”, ahol egy kis szűk vaságyon és egy rajzasztalon kívül semmi más nem volt, kivéve egy elég magas szekrényt. Bodnár elutazásuk előtt bemutatott egy — azt hiszem — Goldstein nevű tanító ismerősének, a pártfogásába ajánlott. Goldstein néha-néha meghívott ebédre egy Place Jussieu-i kis vendéglőbe. A „lakásom” konyhája tele volt sok mindennel, amit egy ember szűkös beosztással két-három hétre felparcellázhatott volna, de hét ember számára mindenképp kevés volt... Mondanom sem kell, hogy néhány hét alatt mindenki mindenkinek az ellensége lett olyannyira, hogy engem már be sem engedtek lakásomba, ha fürödni akartam. Amikor még néha-néha lejártam valami élelmet keresni, és nem találtam mást, mint vöröspaprikát, vizet forraltam és a paprikát felöntöttem vele, s úgy ittam meg olaj nélkül — ez örökre emlékezetes marad számomra, mert hozzájárult amúgy is gyenge gyomrom tönkretételéhez. Egy szép napon beállított hozzám Vogél Árpád Pestről — Lux Lászlónak, jó barátomnak unokafivére — és kért, hogy nálam lakhasson, így hát a kis szobában már ketten manővereztünk, hogy az összeütközés veszélyét kikerüljük. Igenám, de nem sokkal Árpád érkezése után Blum Mihály felüzent értem, hogy fontos közölnivalója van... Gyanús volt nekem, hogy nem úgy kezdte a mondatot, ahogy szokta; azzal a hamisíthatatlan franzstadti akcentussal, hogy „nézd apám”, hanem „Drága Bandikám, itt van a mi közös barátunk, Heinlein Károly, akinek semmiféle papírja nincs, és bármikor kiutasíthatják Párizsból, lakása nincs, és gondoljuk, ellakhatna nálad” ... Hát ellakott ... így hát hárman nyüzsögtünk egy olyan manzárd szobában, ahol magam is alig fértem el, viszont a párizsi háztetődzsungelre nyílt a kilátás: a hamisítatlan palakémények erdejére és az alkonyi égnek olyan csodálatos színeváltozására, amit egyetlen más város sem képes létrehozni... Nevek merültek fel a múlt homályából, olyan személyek nevei, akik nyilván ma már csak a kevés életben maradott számára jelentenek valamit. Blum Mihály, a ferencvárosi félproli zsidó, aki a munkásmozgalom vonzásában bájos humorával és kihegyezett szellemével maga is vonzotta azokat, akiknek belső szabadságigénye mást is kívánt, mint kilúgozott igazságot a profitrátáról, vagy az alkoholizmus káros hatásáról... Heinlein Károly egy tabáni sváb család zseniális gyermekeként mint asztalos kereste kenyerét, de szelleme kibírt olyan erőpróbát, hogy beülve a párizsi Bibliothéque Nationale-ba, három hónapig szinte fel sem állva úgy megtanult franciául, hogy szinte szótár nélkül fordította le Stendhal „Vörös és Fekete” című regényét magyarra, majd az általa lefordított magyar szöveget visz- szafordította franciára, hogy azután néhány évvel később hosszú szenvedés után belepusztuljon a spanyol polgárháborúban szerzett fejsebébe... Volt egy kis svábos akcentusa, és valamelyest nagyot hallott. Néhány „klasszikus” mondása ma is emlékezetes számunkra: A harmincas évek elején egy leány elhatározta,

232