Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 3. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék VII.

eláthatatlan hullámverésének ismétlődéseivel. Mindez olyan volt, mint valami káprázat. — Hát te nem fogsz éhezni — mondta Csilki, és ez valóban négy hétig így is volt... A Rue Monsieur le Prince sarkán „ott állt még a pék”, ahol éjjel nappal nyitva volt az üzlet... Bodnárók jogosan éreztették rosszallásukat, hogy késő éjjel vetődtem haza, és másnap délben ébredtem csak fel. Valóban a szerencse kegyeltjének éreztem magam, egyszerűbben: boldog voltam, olyan boldog, mint még soha. Mitől voltam hát boldog? Ki is értemé meg, ha azt mondanám, hogy a bisztrók okkersárgára festett, flóderozott ajtajától, vagy a fonott székek és kerek asztalok nyüzsgésétől? Nem, ezt senki sem értené, és azt sem, ha azt mondom, hogy a kék-fehér roletták a bisztrók terasza fölött tettek boldoggá. Meg a kerek fémszögek, a gyalogosok átkelőhelyeit jelezve. Ki hinné el nekem, hogy a metró „illatától” is boldog voltam? Lehet-e, vagy szabad-e nyakon csípni a neve-nincs boldogságot?

Azt hiszem, hogy minden valódi boldogság mögött ott bujkál az a szabadság, az a madárröptű szabadság, ami áthasítja véges időnket és végtelen terünket. Az „én Párizsomnak” semmi köze nem volt az útikalauzok Párizsához, hiszen az első ottlétemkor jóformán át sem mentem a Szajna túloldalára, és emlékezetem szerint nem is láttam a Champs-Élysées-t, sem a Louvre-ot, és az egyetlen múzeum, amit láttam, az egykori Luxembourg múzeum volt, a „modern” festészetet egy árva Braque csendélettel képviselve. Igaz, hogy oda sem mentem volna el, ha Csíki nem javasolta volna ezt a kiruccanást. Húsz éves voltam, és olyan önfeledt, mint hat évesen a népligeti vurstliban, a csodák birodalmában. Alig hihető, hogy elég volt felsorolni a metróállomások neveit, amelyek a Conventionnál kezdődtek, és érintették a Vaugirard, a Volontaire, a Pasteur, a Montparnasse, a St-Placide és a St-Sulpice metróállomások neveit, hogy bi231