Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 3. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék VII.
BÁLINT ENDRE Életrajzi törmelék VII. 1934 júniusának elején megállt az Örömvölgy utca 9/a előtt egy konfliskoosi. A kocsis berakta kocsijába két hatalmas utazóbőröndömet, anyámmal átöleltük egymást, szótlanul búcsúztunk, és a „osahó” Emma néni nevű tulajdonosa odakiáltotta nekem: Bandika, aztán vigyázzon ott abba a Párizsba, mert tudja, ott mások az erkölcsök! Húsz éves voltam, és a rokonaimtól koldult pénzekből befizettem egy párizsi társasutazás költségeit, hogy eljussak nosztalgiáim városába, életemben először: Párizsba. Bodnár Ödön, anyám későbbi sógora hívott meg, aki az ottani Magyar Ház elemi iskolájában volt tanító, és meghívása nem meghatározott időre szólt, hanem az én elhatározásomra bízta, hogy meddig maradok. A Rue Dantzig 31. számú „modem” ház hetedik emeletén volt egy három szobás, komfortos lakása és a nyolcadik emeleten egy kis szöbácSka, amit Pesten akkoriban cselédszobának neveztek. Mielőtt elutaztam, felkerestem Csíki nevű barátom édesanyját, tudva, hogy fia Párizsban él, és bizonyára örülne akár üzenetnek, akár valami tartalmas harapnivalónak. Vittem is neki egy kis csomagocskát. A vonat, mint Ady idején is, a Gare de l’Estre érkezett, ahol Bodnár Ödön és Csiki vártak rám; úgy is, mint két egymással ellenséges osztály képviselői. Üdvözöltem Bodnárt, aki csak annyit mondott: igyekezzünk, mert kint vár a taxi. Csíkit átöleltem, s miközben odaadtam csomagját, annyit mondott halkan: Hja, te taxin mész, ez igen. De délután 4-re várlak a Michelen a Capou- lade előtt. A taxi végigvitt a Rue de Vaugirard-on, és nem győztem a fejemet kapdosni a rengeteg ismeretlen látnivalótól: az üzletek színes vászonredőnyei azonnal felvidítottak, és a metró-lejáratok szecessziósán vonagló lámpatartóinak újdonsága is szíven ütött, de a legfontosabb és legtartósabb ujjongásomnak az a tartalom volt magja, hogy végre otthon vagyok! Ez az érzés már a Gare de l’Esten nyakon csípett, és amikor a Boulevard Sebastolon a Chátelen át a Boulevard Saint-Michelen elértük a Jardin Luxembourg-t, azt éreztem, hogy én innen soha többé nem leszek képes hazamenni. Ezt az érzésemet az is megerősítette, hogy Bodnár Ödön még a taxiban közölte velem, hogy addig maradhatok náluk, amíg a hivatalos küldetése Párizshoz köti, és ennek az ideje évekre kitolódhatott, ha... ? De hát nem tolódott ki évekre, és az a csaknem három hónap, amit Párizsban időztem, ha másra nem is volt jó, de arra igen; hogy egy életre szóló nosztalgiával terheljen meg, és hogy azóta kilenc alkalommal vizsgáztassam magamat Párizsból; azaz tart-e még az a láz, amit az első ottlétem alatt kaptam valami felfokozott ujjongás következményéképp? Ottlétem folyamán gyakran álmodtam azt, hogy újra Pesten vagyok, és mindenáron vissza akarok menni Párizsba, és már valahol a Vaugirard környékén vagyok, de képtelen vagyok eljutni a Bd Saint-Michelre. Igazi szorongásos álom volt a javából ... Amikor felébredtem, mámoros lettem, hogy a Rue Dantzigban vagyok, és csak metróra kell üljek, hogy eljussak a Boul-Miohre... Már az első nap délután el is jutottam, hogy Csikivel találkozzak a Capoulade előtt. Képtelen voltam betelni a látvánnyal, a színes nyüzsgéssel, a fiatalok hömpölygő, vég230
