Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 3. szám - Simonffy András: Kompország katonái III. (történelmi kollázsregény)

met nézve az egykori szövetségesek? Hogy a béke áliig fegyverzett hatalmak erőegyensúlyát jelenti majd a világ számára?

Azt kérdezed, hogy miért s mennyiben gondolkoztam én akkor másképp, mint ahogy „illő” volt az én helyzetemben. Már említettem neked, hogy nagyanyád, édesanyám MÁV özvegyi nyugdíjából, és a Debrecen melletti, haláp- tanyai szőlőskert csekélyke jövedelmiéből nevelt. Katonai pályára is így sodródtam, s ennek az lett az eredménye, hogy noha belül voltam, ahogy ma mondanák: belekerültem a pixisbe, igazán „csak” katona sohasem lettem, a honvédség életét mindig kívülről is szemléltem. Az utolsó debreceni békeévekben például kihasználtam az időt és az alkalmat: hadnagy-főhadnagyként a debreceni egyetemen elvégeztem a jogot, nyelveket tanultam. A jogi tanulmányok tettek érzékennyé társadalmi, szociális kérdések iránt. (Azóta már sokszor gondoltam rá: jogvégzettség nélkül talán másképp alakul a sorsom, hiszen a felszabadulás utáni évek törvénysértéseire bizonyára az egyetemen belém ivódott jogérzékem miatt reagáltam másoknál érzékenyebben és főleg jó öt évvel hamarabb.) Amellett Haláp-fanyán,, ebben a homoki szőlőskertben közelről volt alkalmam látni a környékbeli vincellérek, a vámospércsi parasztok, az erdőspusztai vákáncsosok nyomorát, s jóllehet helyzetük javítására nem láttam átfogó megoldást, megláttam az éles különbségeket a különböző társadalmi osztályok, rétegek életmódja és anyagi, szellemi lehetőségei között.

Az első világháború utáni két évtizedben a megcsonkított ország gazdasági éietképtelenségének hangoztatása volt az a címke, amellyel a tömegnyomort, a „hárommillió koldus országát” magyarázták, elterelve a figyelmet egy elmaradott, félfeuda-lista-félkapitalista rend hibáiról. A Horthy-rendszer tehát eleve nem volt hajlandó berendezkedni, ipart, munkaalkalmat teremteni a megmaradt területen, nem volt hajlandó odafigyelni a súlyosbodó szociális problémákra és így tovább, mindezt egy immár mindenáron végrehajtandó revízió utánra helyezte, a „szentistváni birodalom” leendő határai közé. Nem voltunk hajlandók elfogadni a „kis ország-koncepciót”, nem törekedtünk gazdasági közösségek kialakítására sem a szomszédos, sem a távolabbi országokkal.

Ezért van az, hogy ma ezeket a kérdéseket egészen másképp látjuk. Hiszen a kelet-európai szocialista országok gazdasági közössége, a KGST a tagállamok gazdasági prosperitását függetleníti az egyes tagállamok nemzeti határaitól. Meggyőződésem, hogy az a tény, hogy ma már a közepesen fejlett ipari országok élcsapatába tartozunk, annak is tulajdonítható, hogy — bár ma is divat hangoztatni, hogy „szegény ország” vagyunk — megtanultuk tudomásul venni a realitásokat, és soviniszta frázisok hangoztatása helyett sokoldalú és előnyös kapcsolatok raa törekszünk Keleten és Nyugaton egyaránt, nem utolsó sorban pedig éppen szomszédainkkal, köztük is elsőnek a Szovjetunióval, mint olyan ipari és gazdasági nagyhatalommal, amelynek nyersanyagforrásai szinte kime- ríthetetlenek.

Visszatérve azokra az októberi napokra, magamról talán még annyit mondanék, hogy abban az időben Ady Endre volt kedvenc költőm, s későbben egyetlen „hadizsákmányom” is egy Ady-kötet volt, amit egy ukrajnai parasztházban találtam. Nem ért meglepetésként, hogy a katonai ellenállási mozgalom éppen a három baloldali pártban keresi s találja meg szövetségesét.

Október 16-án reggel érkeztem meg gépkocsimmal Máramarosszigetről — Debrecenen át — Budapestre. Az Üllői úti Ludovika udvarán volt megbeszélve a hadtestparancsnokság gyülekezése. Ott értesültünk Farkas Ferenc szájából a kormányzói proklamáció teljes elvetéléséről, majd nem sakkal később híre jött,

213