Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 3. szám - Simonffy András: Kompország katonái III. (történelmi kollázsregény)

vele a budapesti utcán. Naivul, még mindig a tenniakarástól fűtött márciusi napokra emlékezve, elmondom neki ott, az utcán, hogy a Magyar Front megbízásából másnap Moszkvába repülök. Ahogy elmondom, már bánom is... Mert mit mond az időközben Szálasi kiürítési kormánybiztosává kinevezett Farkas? Vál- lamra teszi a kezét, és nagy komolyan megkér arra, hogy közöljem az oroszokkal: ha elérkezettnek látják az időt (mármint az oroszok), ő kész örömmel a felkelés élére áll. De vajon ezt komolyan gondolta-e? Mert aztán hamarosan Nyugatra távozott. Úgy tudom, kint él ma is. Sőt írt egy visszaemlékezést A Tatárhágó visszanéz címmel. Azt hiszem, Münchenben adták ki... Vagy Buenos Airesben? Nem tudom... Kölcsönkaptam néhány évvel ezelőtt valakitől ezt a könyvet. Mit gondolsz, mi volt az első, amit kerestem benne? Természetesen ez a mi márciusi akciónk. Kíváncsi voltam, hogyan látja, hogyan ítéli meg utólag akkori esélyeinket... De Farkas Ferenc egyetlen sort sem ír erről, mélyen hallgat róla. Sőt az egész visszaemlékezésben úgy tünteti fel magát, mint aki rendületlenül éis végig a szovjetellenes, túlzó és végsőkig kitartó német orientáció híve volt, s mint aki már akkor is azért mozgósított, hogy a német támadáshoz időben csatlakozni tudjon. Feltételezem, hogy nem kitűnő memóriája romlott meg. Inkább az lehet az ok, hogy ott, az emigrációban ezt várták, ezt vették jónéven tőle. Lehetségesnek tartom — emberileg —, hogy pálfordulásai belső lelkiismereti konfliktusának, tanácstalanságának kivetítései voltak. De elnézést kérek : tábornok volt, kulcsszerepe volt a magyar nemzet történetének sorsfordulóján, alkalma, hatalma, képessége lett volna a cselekvésre.

Farkas Ferenc hallgatásával tehát egy még élő, és az eseményekben fősze repet játszó koronatanúm kiesett, sőt szándékosan nem emlékszik arra, hogy valaha is megfordult a fejében a németekkel történő szembefordulás, az oroszokkal való kapcsolatfelvétel, a közös front gondolata. A résztvevők nagy része már a temetőben pihen, mások eltűntek, vagy a világ más, távoli sarkaiban élnek. A tényt történelmi jelentőségűnek érzem — és nem tudom dokumentálni. Senki sem köteles hinni nekem. De aztán eszembe jutott valami. Említettem már Lengyel Béla vezérőrnagy nevét. Ö volt a szolnoki hadosztály parancsnoka, s ez a szolnoki hadosztály egyike volt azoknak a hadosztályoknak, amelyek a leendő 1. magyar hadsereget alkották, s amelyek március 19-én már mozgósítva fönt álltak Kárpátalján. Nagyváradról hazatérve Farkas Ferenc őt, Lengyel Bélát kérte a géptávíróhoz, neki mint megbízható tisztnek adta ki azt az utasítást, hogy az átállás szellemi előkészítését a magasabb parancsnokok körében haladéktalanul kezdje meg. Erre legalább 24—48 óra kell, nem ott és nem akkor, hanem minden hasonló esetben. Zárójelben azt is megjegyzem, hogy fél évvel később Miklós Béla ezt az előkészítést — kormányzói utasítással a zsebében — teljes mértékben elmulasztotta, s aztán ő volt a leginkább meglepve, amikor október 15-én már senki sem hallgatott rá. De visszatérve Lengyel Bélára, őt már mint altábornagyot a felszabadulás után népbíróság elé állították, mondván: „módja és lehetősége lett volna, hogy a nyilasok ellen lépjen fel, vagy legalább hadtestparancsnoki tisztségéről lemondjon, ezt nem tette, hanem Szálasihoz csatlakozott ..

Védőügyvédjének 1946. április 11-i dátummal nekem írt leveléből idéztem. De idézem tovább: „Ügyfelem információja szerint őrnagy Ür 1944. november 20-a körül kereste fel Lengyel Béla altábornagyot KTotildligeten és ügyfelem távollétében Paczor Ernő vezérkari alezredessel, a hadtest vezérkari főnökével mél- tóztatott beszélni. E beszélgetés tartalma az volt, hogy egy budapesti szervezet kérdést intéz Lengyel Bélához, hajlandó lenne-e csapatokkal támogatni egy

201