Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 3. szám - Simonffy András: Kompország katonái III. (történelmi kollázsregény)

reg által is támogatott magyar támadásnak nem tudtak volna ellenállni. Hozzá kell tennem, hogy abban az időben kormányzóellenes katonai puccsra — mint a megindított akció folytatására — nem lehetett számítani, ez távol állott a honvédség szellemétől.

— Itt vagyunk a küszöbnél — vágok közbe szemtelenül. — A németek ellen igen, de a kormányzóval szemben nem, a kormányzó viszont a megszállás pillanatától kezdve végleg ki van szolgáltatva a németeknek ... Körbe-körbe, nem?

— Bennünket arra neveltek, arra állítottak be, hogy szolgálati út van, katonai szamárlétra van, s ennek a szamárlétrának a legmagasabb pontján a kormányzó áll mint legfőbb katonai vezető. Nem voltam kivétel ez alól a szemlélet alól sem én, sem parancsnokom, Farkas Ferenc. Az én perspektívám Farkas Ferenc meggyőzéséig terjedt, az ő perspektívája a rangszám-kérdés eldöntéséig, majd ezt követőleg Veress Lajosig. Veress Lajos nómetgyűlölő székely lófő nemes volt. (Később az október 15-i átállás egyik kulcsembere, a kormányzó homo regiusa, tehát teljhatalmú megbízottja arra az esetre, ha a kormányzóval netalán valami történne. Saját nyilas vezérkari főnöke — beosztottja — tartóztatta le, amikor a proklamáció elhangzása után kiadta az átállásra vonatkozó parancsokat. De őt is mindhalálig kötelezte a kormányzóra tett esküje.) Tehát minden ilyen ellenállási akció csak addig volt reális elképzelés, és csak addig zajlott zökkenőmentesen, amíg ezek a parancsnokok úgy érezték, hogy ők eredeti esküjük szellemében cselekszenek. De tovább megyek: az eskü értelmében, adott esetben annyi is elegendő lett volna az ellenállás kirobbantásához, ha a kormányzó Klessheimből nem azzal érkezik haza, hogy minden rendben van, minden elintéződött, ha nem nyugtatja meg a kedélyeket, hanem valamilyen úton- módon ő vagy a környezete érezteti, megérteti ezekkel a magyar tábornokokkal, hogy valójában félreállították, zsarolják, s így többé már nem saját akaratából cselekszik. Nyugodtan beszélhetünk tehát Horthy és a Horthy körül tevékenykedő akkori személyiségek óriási történelmi felelősségéről. Más kérdés, hogy ott és abban a helyzetben átlátták-e, tudták-e úgy értékelni ezt a lehetőséget, ahogy mi ott, a helyszínen. Nincsenek rá bizonyítékaim, de bizonyos jelekből arra következtettem már akkor, hogy ráadásul árulás is történt: az egyik tiszántúli parancsnok — Horthy bizalmasa — a Kolozsvárról kapott mozgósítási parancsról (annak teljesítése helyett) azonnal informálta valamiféle idegen csatornán át Budapestet, ahonnan rövidesen viharos iramban különféle konformista parancsok érkeztek. Az elindított akciót szinte kétségbeesetten fújták le.

A német záróvonalat pedig ezzel egyidőben feloldották.

Elveszett tehát a jogcím, amely parancsnokaimnak a németek ellen fordulást éppen katonai esküjük alapján tette volna köteleségükké.

Sőt Hitler március 26-án, az újabb nagyarányú szovjet előretörés hatására úgy dönt, hogy a magyar csapatokat azonnal be kell vetni. Erre a feladatra már Nádáy tábornok sem alkalmas, hiszen március 19-ének éjjelén ő volt az egyetlen Budapesten tartózkodó olyan tábornok, aki hajlandó lett volna ellenállni. Néhány napig lehetett tehát csak az 1. magyar hadsereg élén, leváltják, és helyére a németeknek kedves Beregfy kerül.

S hogy milyen furcsa fintorai vannak az életnek: húsz évvel később, már mint fordítót, (Kallós Pállal együtt) engem kért fel a Kossuth Kiadó, hogy ültessem át magyar nyelvre a Wilhelmstrasse és Magyarország címmel megjelenő dokumentumkötet iratanyagát. így aztán két évtizeddel később, ,,hivatalból” tud199