Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 2. szám - SZEMLE - Cs. Nagy István: Ágh István: Üres bölcsőnk járása

mint a szecskavégó. „Anyám padlásán porosodik a rokka, a gereben, a motollát kislányom hozatta Pestre, hogy legyen dísz a szobában” — ez is arra vall, hogy Isz- káz szigetszerű néprajzi megőrzőhely. Ezt igazolja a népszokások épsége is, legalábbis szerzőnk gyerekkoráig, sőt: majdnem napjainkig. Az „utolsó regölős nemzedék” tagja maga Ágh István is, ott láttuk a képernyőn az iszlkázi regösök közt (Nagy Lászlót is). Kiemelkedő oldalai a könyvnek a regöséneket elemzők. Ebben mindent összefoglal, amit a mai tudományosság szerint tudni lehet a regösének homályba vesző szöveg- értelméről, a pogányriieresztény motívumkeveredésről, a csodafiúszarvas és a „Ne siess, ne siess, uram, Szent István király, az én halálomra!” kapcsolatáról. Egészen a „Szabad megtartani?” kérdés ezeréves gyökeréig. Hasonlóan kitűnő Az elregölt Result\ Antal című „beszámoló” Reguly vogul-osztyák útjáról, a röptető kutyaszánokról, a eirbolyafenyős, berkenyebokros tájakról, nyelvrokonságunk évezredeiről. Mindezt Zircen, Reguly szülőháza előtt gondolja végig, a Reguly utca 2. felé ballagva, hogy a gyerekkori szöveget:

Futok, megyek Dunára,-fogok aranyhalacskát, teszem tányéromra ...

Reguly fülével hallja:

Fogok fehér vízi halat, fogok fehér vízi halat, tompora tarka lovamon, oldala tarka lovamon.

Ágh könyve a tizedrésznyi országban mindig az országot szemléli, szemlélteti, az országos jelentőségűre figyel. Hányszor történt itt a nyilvánosság előtt vagy máig föl fedezetlenül valami fontos, korszakos? „Az én hódításom, honfoglalásom máig tart, és nem elég rá egy élet. Eddig még Sólyban sem voltam, ahol a lázadó Koppány seregét megverte István király.” Ezzel a honfoglaló igyekezettel barangol tá]- monográfiánk írója. A balaton rend esi ház kerti asztalánál László Gyula régészpro- Eesszor a házigazdája, a társaság tagja egy afgán herceg is, aki ■ Budapesten építészetet tanul, és a fenékpusztai ásatásoknál is segédkezik. A felfedezés szégyennel is jár: csak most ismeri föl a szülőföldkutató, hogy a Káli-medence a legszebb Magyarországon ebben a földrajzi műfajban. A köveskóld temetőben nem kisebb ember nyugszik, mint Sebestyén Gyula, sírján kopjafa; ő fejtette meg a rovásírást, népünk első írását. Keszthelyen az első, 1817-i Helikon-ünnepségre emlékezik, és Berzsenyi „világirodalmi nagy versére”, amellyel Keszthelyt kis magyar Weimarrá álmodja (Himnusz Keszthely isteneihez). Nagy megjelenítő erővel idézi a Helikon légkörét. Csokonai keszthelyi kettős csalódásáról a dokumentumok drámáját építi föl. Eötvös Károly nyomán elmeséli az első, Széchenyi-féle balatoni gőzhajó anekdotáját. Elgondolkodtató összehasonlítást végez klasszikusaink életszínvonaláról a füredi Jókai-vildáról írván: egyedül Jókai élt világszínvonalon! És a múzeum tanúsága szerint is ő mit legegyetemesebb írónk — állapátja meg. Batsányi és Himfy levélbarátságát mint kifürkészhetetlen kivételt említi. Egry József badacsonyi múzeumáról szólva egyrészt Egry-idézettei magyarázza az „egrységet”: „A Balaton párás fényében minden elveszti tárgyi valóját.” Másrészt maga jellemzi Egryt költői műtörténész módján: „A régi balatoni festők életképed vagy táj- és vihar-képei helyett Egry halászokat küld a szivárványba, szamaras hegylakót ereszt le az égből, a kelő nap elé állítja a horgászt — nem festi meg. arcukat, vagyis úgy láttatja, mintha a vakító ifényből bemennénk az árnyékos szobáiba, és vibrálna a szemünk.” Az egyházashetyei és a tapolcai fejezet fölér egy népszerűsítő Berzsenyi- és Batsányd-tanulmánnyal, mindig a helyszíni élményből ki pattintva a problémázó meditációt. (Hogyan tanulhatott ki Batsányi? Saruvarga fia volt-e? Miért csak a porai kerülték vissza Magyarországra a nyolcvankét

183