Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 2. szám - SZEMLE - Cs. Nagy István: Ágh István: Üres bölcsőnk járása

Mint a szeksztáns a csillagképekből, úgy határozza meg Ágh István Iszkáz helyzetét a hegyek tengerében. A Bakony és a Somló a viszonyítási pont. Az alkony! árny a műszer: „Pontosan a Somló csúcsára mutatja az irányt. Ahogy nyugszik a nap, alulról kigyújtja a présházak ablakait, ettől a várrom még feketébb lesz.” Van itt más orientáló pont is: a Világ Közepének elnevezett régi mezsgyéké, ettől indul el költőnk az egybeszántott határon át a gyermekkor irányába. Ezen a terepen gyakorolta egy parasztgyereknemzedék a közösségi életet. Nyáron az újságpapírba csavart „so- dormány” cigaretta járt annak, aki társa helyett „terelt”, hogy a „mocsolába” ne essék a jószág. Télen a faikorcsolyás „axelével” győzni lehetett a vas'korcsolyások ellen. Ösvilági mammutba, szecskavágóba ütközik a szülőház faggatója. És negyvenötre gondol, amikor a Világ Közepén „egy katyusa villómilott zeuszi haraggal”.

Iszkáz neve elválaszthatatlan Nagy Lászlóétól, nem mindennapi jelentésbővülés! De vajon járt-e a tájon régebbi költő? Talán Berzsenyi, talán Szabó Lőrinc. Bóka László kollokváltatás közben említette, hogy átautózott, pontosabban: „átporozott” a falun. A betyártenmő bakonyi tájon írta meg akasztás előtti búcsúversét Sobri Jóska alvezére, Műfajt Ferkó, aki „nem volt a költői tehetség híjával”. Szerzőnk le is jegyez néhány strófányit a költés fortélyait ismerő versből:

Kegyetlenségemnek meg van adva bére,

Ellenem sok ember bosszúállást kére,

Kiknek nem nézhettem summás kincseikre,

Elrablám vagyonát törvény ellenébe.

A Földközelben c. fejezet a Puszták népe szépségével és pontosságával jegyzi le a kisparaszti termelés napirendjét, a gazdálkodás módszertanát, eszközvilágát. Tájszavai hitelesítik az ábrázolást (hidas, zséter, tokmány, kusza).

A Szegénységünk asztala a paraszti étrend szertartását örökíti át a szegényes ételek ízei iránti nosztalgiával a díszebédek korában. „Az a főtt krumpli, kukoricakása, krumpligánica, krumpiiikása éppen olyan finom lehetett, mint a mostani díszebédek, s az akkori ünnepi ebédekhez meg semmi sem ér föl ma már.” Az étkezés technikájáig hatol az ínyenc viselkedési recept, tagadja a „szavuk sem igen van” helyességét, mert „a szavak megindítják a száj nedveit”. A rágás és beszéd egymást serkentő ritmusát szinte az elmélet fokára emeli: „Akkor boldog a nyelv, ha az ízek és a szavak patakocskáiban fürödhet, lévén alapvető képessége mindkettőre.” A ku- koricaprószát krumplival kell ellenpontozmi. „Szép és keserű volt a gombócleves, akár az őszi esők...” Szinte bordái áhítattal hangzik föl az „elkényeztetett rétesek” dicsérete, betetőzve a mákosak „újjáéleszthetetlen evidenciájával”. Mint Krúdynál, dallammá lényegülnek az ízek: „A bor alámossa a combók élő állatot őrző szagát, a különféle mellhúsok egymásra hasonlító illatát, mert az ízek szaggá vegyültek, párologtak orrunkba fejünk csatornáin. A töltött paprikára már csak a bor torkunk aljáról előrebukó illata vár. Jöhet a cukortaian paradicsomszósz a paprikaütegekkel.” A kenyérsütés ünnepét úgy hagyományozza az ifjú olvasónak, oly szakszerűen és élmény! erővel, hogy tanítani kellene. „Ösemberörömmel, pásZtorbaldogsággal” ül a gyermek a maga rakta kemencetűz pírjában. „A szent, el dobhatatlan” kenyeret asz- szonyok verítéke sásította.

A Gyermeki bakonyozás (Bakony-járás) néhány mondata is meggyőzhet Ágh István szülőföldi természetélményének elevenségéről: „Alul a tölgyerdök voltak a kedvenceim, ősszel igazán. Ráképzelem őket az egész Bakonyra, bár tudom, a bükkfáik fenségéhez föl nem érnek. A tölgyek emberibbek, lejjebb kezdődnék ágaik, gyereknek is elérhetően, s rücskös kérgükön is jobban tapad a mászó láb.”

A kendermunkát is úgy hozza közel, mintha örökké a kenderáztatóban lubickolt volna. Vagy ő volt túl korán érzékeny, vagy tovább is élt Iszkázon a kendermunka, mint hihetnénk. Mi is vele együtt érezzük a „kenderrel összekevert iszapszagot”, a könyv jóvoltából. Mit kezd majd egy ifjú olvasó a kétismeretlenű egyenlettel, hogy „a szövőszék olyan, mint egy fordított batár?” Hisz a határ éppúgy ősidők mammutja,

182