Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 2. szám - TANULMÁNY - Tandori Dezső: Az ég-sapkájú versről - Weöres Sándor: Az ég-sapkájú ember

megbecsülést várhat. Miért ne? De homnót megy ed, hol volt otthontalan? Neon olyan bizonyos, hogy otthontalan volt. Hanem csak úgy volt, létezgetett. De abban a „határos” világban valamilyennek kell lenni, nem elég az ég-sapkájúság általánosa. Tehát ott kezdődik számára a — szinte reálisan érzékelhető, ég alatt, mezőben látható — új világ, ahol „a hátár a határát veszti”. Mese volna ez is? Vagy szellemi túlltendülés? Ez utóbbi, de a mese alakjában érzékletesen. Viszont mekkora remény van az égsapka alatt! Hogy van olyan vonal, ahol határtalan a határ; ez a kedves mese naivitás szintén az ember-alakot gazdagítja, úgy, ahogyan puszta (hagyományos) exnber- mivoltából nem gyarapodhatna. És mit tesz az, hogy ott nyílnak lehetőséged, ahol többé nem ismerik? Hiszen általában úgy zajlik életünk, hogy támaszkodnunk azokra lehet, akik már ismernék minket: ott léphetünk tovább, ott állhatunk töhbé-kevésfoé biztosan a lábunkon: ott van meghatározott határa helyünknek. Ez az ég-sapkás ember nem képletes lény: nem jelképez senkit és semmit. Esete azért bizonnyal konkrét. Így esendő. Bárki járhat hozzá hasonlóan. Emberi lehetőséget (világbelit, a világok bármelyike által okozhatót, az ember furcsasága vagy túlzott természetessége révén kiváltódót) ábrázol ez a sapkás ember. Ahol nem ismerik már: ott ő sem ismer senkit, ott őt sem szomorítja senki. Vagy még tágabb jelentése van ennek? Tény, hogy megmarad a szemmel is látható tériben, egyszerű valóságérzékünk világában; ezért áll hozzánk nagyon közel, története ezért olyan erős, mint a múlhatatlan meséké.

S mint ezekben, a remény teljes tisztasága az a tér, ahol a valódinál valóságosabb, az „igazi” cselekmény játszódik. Emberünk megáld a vers határán — ezen a határtalan határon áll ott. Ahol a versforma határa sem korlátozza. Itt nem stílszerűtlenül ér véget a költészet. A létezés formába nem foglalható lényegéről Weöres sokszor szólt; bonyolult ornamentikával, bizarrul, bölcsen, európai kultúránk vagy a keleti képzetek teljes birtokában (a vershez szükséges telj esség gél, tehát szervesen használva a nagy műveltséganyagot). De ez a közvetlenség neki is kevésszer sikerülhetett. Nyilvánvalóan azért, mert ez a módszer, túlzott ismételgetések során, kopik. Itt, Az ég-sapkájú ember képeiben találkozik az életről adható példázat és az élet példázatán is túli világ. Ügy, hogy minden apró íze ide köt, ebbe a világba. Még a népdalszerű ritmika is a két utolsó sorban; és a költői vívmányok sem lendítenek „túlra”; csak jelzik azt a teret. Olyan darabosan, amilyen a „tovább” meg a „többé”, az „onnan” és az „onnét”. Meg ahogy az a sor, „ahol a határ a határát veszti”, tökéletesen kimódoiatlan. Földről felszedett sorok ezek — a legjelentősebb Weöres-sorok közé tartoznak. Együttesük szép szaggatottsága különb összefüggés, mint a legoldot- tabban pergő beszéd.

És a csakugyan érdemleges dolgokról, az ennyire fontosakról, gyakran mégis csupán a töredékesség formájában szólhat a teljes igényű költészet. Az ég-sapka fogja egybe a még mindig határos (vaióségérzékünk számára határosnak is maradó) világokat. Weöres verse maga válik ekképp ég-sapkává.

174