Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 2. szám - TANULMÁNY - Tandori Dezső: Az ég-sapkájú versről - Weöres Sándor: Az ég-sapkájú ember

És a történet ugyanakkor — mégsem mese.

Egyidejűleg mese és nem mese ez a lassú vonulásé történet; melynek már a végét is tudjuk. (Ne feledjük: „Végén kilép az üres világba”; ezt már az első versszak hatodik sora elárulja.) Tudjuk a „poént”, vagyis mintha nem az lenne a legfontosabb. Hanem az állapotrajz. De a történet csupa mozgás. Előrehaladás. Ugyanakkor — állapotrajz Ez a kettőség felsorakozik a többi mellé, azaz beleépül a mozaikba (vagy része a sokszólamúságnak). Érdékes, ha itt belegondolunk, nehéz megtalálni a hasonlatot a weöresi vers-együttesre, a belsőre, mely ugyanolyan gazdagon különféle, mint a külszínen megvalósuló, dologi sokféleség (a tömérdek verstípus, a virtuóz és bensőséges azonosulás tájakkal, korokkal, költőegyéniségekkel; talán erre is válasz a versek belső heterogenitásából szerveződő egység: így lehetséges az életművet is maradéktalanul egésznek tekinteni, és a legjelentéktélenebb bagatellek sem maradhatnának el belőle, sőt, a már-már túláradónak nevezhető bőség nincsen semmin se „túl”, az is — azonosság.) Az ég-sapkájú ember mintha azt is példázná, hogyan formálódik a Weöres-versek bizonyos személyiségtípusa (a „szereplőé”). Bár igazán mozgalmas pályát jár be például itt az alak, minden mozaik-rész vagy szólam előre meghatározott. Az alak egésze csak kibontakozik; lényegében változatlan. Változatlanság variálódi'k; így nem pazarol energiát a vers a változás kifejezésére, a tulajdonképpeni öncélú ornamentikára, mely a költészetben — a gyanútlan, külvo- natkozású versekben a leginkább — tartalmi vagy tartalmi elemek követelménye, már-már észre sem vett töltelék-rekvizítum; Weöresnél olykor valóban ezen innen marad a poézds (nagyobb „nevű” vonatkozásokon innen), de a semmiilyenség, az indokolatlan vagy ellenőrizhetetlen megnevezés hibájába sosem esik. Mi az, ami mégis dinamikussá teszi például ezt a verset? A kifejezésre, mondottuk, nem fecsérlődik erő; ezek a megmaradó energiák (persze, nem kell ennyire mechanikusnak képzelni a folyamatot; és tévedések jogának fenntartásával szólva) a történésen túlira összpontosulhatnak: annak a viszonylatrendszernek a megteremtésére, melyet „csaknem megfoghatatlanul repülő szeHemi-intuitív”-nak nevez ő maga, Weöres: és a „feldolgozván gondolati”, a „szenvedélyesen démoni” és — a legközkéletűbb — „közvetlenül tapasztalati” társaságban a művészet négy legfontosabb régiójának egyikeként említ. Az ég-sapkájú ember mintha a szellemi-intuitív, a közvetlen tapasztalati és a feldolgozóan gondolati régió találkozási pontján, ilyen térben konkretizálódna. A „mindenütt fedő” sapka, mely „holtig eltart”, a szenvedélyesen démonival sehol sem érintkezik; s a vers egészének konkrét lebegését is az adja, hogy a Weöres által említett három elemmel csak laza a kapcsolata. Nem határozódik meg; de hát talán nem is határozódhatna meg jól, hiszen témájának mondana ellent.

A harmadik versszak hirtelen összerántja a szálakat, a ráérősségnek vége. Mégis lassú marad a vershang. „A volt otthonból, két szellő közt, / fátyolos szemmel, tün- dér-itékintettel / bandukol a hosszú kettős fasorban ...” Egy pillanatra mintha idegen nyelvből fordított szöveget olvasnánk, vagy idegen nyelvet, s nem volna merszünk dönteni, értelmezőleg, mi mire is vonatkozik, hogyan vannak itt az összefüggések. Aztán, a vensszafk harmadik soráig érve, minden világossá válik: a volt otthonból távozik a személy, és két szellő közt megy, a már megnevezett helyen, melynek visz- szatérte fokozza a korábbi érzést (vagy bizonyosságát), az eleve-adottságét. A „jobb- ról-balról függő zöld fal” üvegszerűen plasztikus, hullámzás vagy vízmély: mégis ez a világ, a felszín tere. És a versszak feszültsége, rájövünk, inkább „megengedő”: mert az elemek ismétlődnek, így a „végén kilép az üres világba” helyett „végül kilép az üres mezőre” az ég-sapkájú ember, „ahol a határ a határát veszti”. Gondoljunk vissza az Internus cella-falára. Itt sokkal egyszerűbb ez a kép is. Mégsem hiányzik belőle az áttétel, a fizikailag nem gondolható. És az utolsó két sor mindent összegez. „Onnan mindég van tovább hova menni, / ottan többé nem ismeri senki.” Mi ennek a két sornak a titka? Legalábbis: mi az egyik elképzelhető titka (vagy sugallata) ?

Ha valóban vándornak tekintjük a személyt, egyszerű a helyzet: elmegy vala- honnét, ahol nem volt otthon, megy máshová, ahol — csak mint egy ember — már

173