Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 2. szám - TANULMÁNY - Tandori Dezső: Az ég-sapkájú versről - Weöres Sándor: Az ég-sapkájú ember

rend? Ez az a bizonyos „ég-sapka”, melyet maga a vers, a címet nem ismételve, csak így említ: „kerék kék sapka”. Ez a védelem is ugyanúgy eleve adott, lehetősége nem kétséges, mint a fasoré; mint a világból a viliágba való kivonulásé.

Közel ál'l hozzánk ez a lírai személy, mert ilyen valós terekben mozog. Ahol mi magunk is általánosan.

Az első versszak feltétlen hiteléhez (hitelrendszeréhez) a nekifutás kis távja és az elemek tartalma mellett a hanglejtés is sokat hozzáad. A „versforma”: mely itt laza. És így feszes. Ha ez a versszak (s a vers egésze is) „szabályos formába volna öntve”, akkor hatna a lényege lazának; a dalolható, skandálható jelleg nem válna itt a hatás javára. A felező sorok belső asszámetríája, a hangsúlyos és az időmértékes verselés jellemzőinek váltakozó felbukkanása, így a sorok élhangsúlya vagy belsőbb nyomatéka mind az élőbeszédhez közelíti a szöveget, és megteremti a spontánság és a méretezettség közötti, biztosan és természetesen járható utat.

(Csupán ,az érdekesség kedvéért, nézzük ennek az első versszafcnak az iméntiek - ben jelzett szempontok szerinti felépítését: soronként a felező szótagszám, a hangsúlyok feltételezhető mikéntjét. É — élhangsúly. B — belső hangsúly.

6/5 É + B/É

5/5 É/É

5/5 B/É + B

5/5 É + B/É

6/5 É/É

4/6 É + B/B

5/6 B/B

5/5 É/É — Vagy körülbelül ilyesmi.)

A második ver&szak az első versszakhoz látszólag a legkézenfekvőbb módon kapcsolódik. Persze, ezt már előkészíti — a kapcsolódást várhatóvá teszi, elfogadtatja azonnal — az első versszaik „rímremdszere”. A negyedik sor („találja”) és a hatodik („világba”) olyan kényelmesen rímel, ahogy a népköltészet. Olyan elemi erővel. Azután az utolsó sort is rímhelyzetbe várnánk; ez elmarad, így a második versszak első sora, a motívum ismétlésével, pótolja a rímet. Anyagrímnek nevezhetnők. A verstani eszközöket sorolva ne feledjük az alliterációkat. Már az első versszakiban is adódnak. („Végén kilép az üres világba”; „úgy sincs semmije: kerek kék sapka” stb.) Most a második versszak első sora mintegy mellékesen él már ezzel az eszközzel. („Tetején taréja nincsen.”) Szép ez az újabb naivitás (nem a költőé! megjelenítésbeiii, alakot jellemző): hogy az az ég-sapka egyáltalán képzelhető — sapkafonmájúnak. S hogy mennyire: máris így részleteződiik. „Simára húzva, körül ibeszegve...” Eddig még jelképes is lehetne, ám a következő sor olyan megkapó emberközelibe hozza az eget, mint ritkán bármi vers; ismét a népköltészetet idézi. „Két kis vakond-prém hajlik a fülre”: ennek a sornak a ritmikája is összetett; belső lüktetése van, és ez is felező. A képet teljessé teszi az állszíj, és e sor alliterációvilága („alul az álilán tökinda tartja”), s a két sor ritmikája is rokon, csak lejtése másmrás. Az eltanácsolt ember most már végképp közel kerül hozzánk; a megfellebbezhetetlenül szelíd „reagálás” válasza mintegy a természeti gyengédség, mely menedéke. Ez a menedék nem „zug”, nem nyugvás, hanem mozgás; távolodás egyelőre, de nem olyan kiszolgáltatott állapot, mint amelyik immár tarthatatlan volt.

A sapka képe, mely most még mesésebb, mert nem „egyenes ívű megfelelője” az égnek, s mégis az ég, negatívummal is tökéletesedik. Ezt szolgálja az ötödik sor, mely ugyancsak mozgásban ábrázolja szereplőnket, a vándort. „Az útról nem szed melléje virágot”; s ez kétféleképpen is értelmezhető: nem szedhet melléje, vagy nem szed, mert így is tökéletes a dolgok elrendezése. A virág az ég alatt van, valamiképpen a sapka alatt; bár egy pillanatra — a vers pillanatára — úgy hisszük, elhisz- szük, hogy ez a sapka csak a mi vándorunk fejét fedi. „Vándorol tájakat teremtve”, és mindenütt ugyanez a sapka óvja; ez mór a mese nyílt vállalása.

172