Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 2. szám - TANULMÁNY - Tandori Dezső: Az ég-sapkájú versről - Weöres Sándor: Az ég-sapkájú ember

galmára / figyel és szóvá megformál ja: rögös lényét elviselem / estig, de mindörökre nem.” Mielőtt Az ég-sapkájú ember lelet-egyszerűségéről röviden szólnánk, lássuk ellentétét, lépcsősorát e megkeresett versekben; mert itt, az ínfernus-sorozatban a művészi produkció tesz túl, kénytelen még túltenni a vallomáson. (Nem mintha a con- fessiót magasabb értékűnek tennénk fed.) A Kétarcú, ha innét figyelünk rá (mert Weöres versei sem meríthetők ki egyetlen figyelem nézőpontjából, mi több, egyetlen személy bármikori helyzetéből), megmutatja, hogyan készíti elő „csattanóját” a kettős én gondolata: eleinte mintha feloldhatatlan, gyötrelmes ellentétről lenne szó, kiderül azonban, hogy — énünk ébren alkalmatlankodik csák, ha alszunk, nem „mi” vagyunk azok, vagyis az nem az én. így aztán még mélyebben válik kétségessé, hogy „azonos-e” az ember, ám erről Weöres már nem szól. Ha eddig megértettük (és manapság az olvasója meg is érti) ezt a verset, a kérdés második felével jobb, ha magunkra maradunk, termékenyebb az az állapot. Igaz, ki „az”, aki ezzel a verssel is magára maradhat? Mert Weöres demokratizmusa csakugyan nem különböztet meg (szemléletében) költőt és költészeten kívüli embert. Akkor viszont... ? Éber vagy alvó énünk az igazi? (Mert mindkettő: „én”.) Ezt Az élet végén című vers boncolja. Az ég-sapkájú ember egyik ikerpárja; s ott a teljes élet átbóbiékolásáról olvasunk. „Talán az álmon túli csöndben ébredek”, ezzel zárul a töprengés.

Az ég-sapkájú ember mintha valódibb távolságot tartana én és „másik” között. És ez így mindjárt jobban mérhető, kevésbé spekulatív távolság. (Valljuk meg, az időbeli és térbeli egyszerűség által korlátozott tudatunk — és tudati elettink, tudatalattink, vagyis ezek tudatos foglalata — számára mindig csak egyetlen mód van, a többi, a mindenkori „való” melletti változat: már eszközölt, módolt; így a megszólalás is akkor hordoz megrendítő távolságot, ha nem művi módon hasít szét valamit, aminek egységét ugyanígy fel is tételezhetjük: fel, mert tudunk érdemi kettősségéről, sőt, sokféleségéről; hiszen ezek a dolgok így, végső soron, „játékok”, fogalmi játékok a tényszerűséggel, olyasképp, ahogy ezt szokás mondani: „játék a szavakkal”; mert a kettős énnel nyomban szembeszegezhetjük azt a — tartalmas! — felfogást, melyet Ottlik Géza az Iskola a határon egyik személyiségelméleti kitekintésében így foglal össze: „Szegény barátaim, nekem tízezer lelkem van, melyiket vádoljátok nektek nem tetsző dolgokkal?” Így tekintve, az én kettőssége, a zavartalan és az önmagunk által megzavart állapot, máris egyszerűsítés. S az iméntiék értelmében — miszerint tudatunk egyetlen valóság-változatra tart fényt, megvallatlanul még inkább, mint felszínen követelőzvén —, miért ne mondhatnánk azt is: nyugvó állapotunk a külvilág és a benső való különös, ritka együttes engedménye; nem kell „az én”-t vádolnunk „alvó lényünknek” nem tetsző dolgokkal.) Az ég-sapkájú ember ebből a szempontból azért ér messzebbre, mint az Internus, mert a külső és a belső világ viszonyával egyáltalán törődik. S nem akárhogy. Különös, hogy ez a kettős figyelem teremti meg a nekilendülés nagyobb terét. Ez a „tér”: nekünk is lehetőség. A személy, akiről szó lesz, nemcsak azért érdekel jobban minket (az elemzés pillanatában „érvényes” líra-érzékelés valamiféle általánosának jegyében, reméljük; s itt hadd jelezzük, minden ilyen értékelés talaja bizonytalan), mert úgynevezett valós dolgok történnek vele; nem csupán a gondolati elemzés lehetőségei telnek be, hanem mert konkrétan esendő.

A vers szava itt nem átmeneti, hanem végső. Akit elzavarnak vélt helyéről, mondván, „(rosszkor” született, nem térhet vissza a születés-előttibe, a védettségbe; mivel az ahhoz képest minden módon ridegebb világ körülményei között nem várhat enyhületet, maga mond le az így eleve töredékes létezési módról ,„elindul” — el onnét. A vers annyira „eleve adottnak” tételez mindent, hogy a mesés elem („a hosszú kettős fasor”, mely Rilkétől is, Ottlikítól is, de lehet, hogy valójában inkább másuninét, ismerős) a legtermészetesebbnek hat; nem is mehet másfelé ez az eltanácsolt, mint a hosszú kettős fasoron át.

Mennyire más szarnélyiviszianyok ezek, mint az Znfernusbeliek!

„Kilép az üres világba”, ez a vonulás (nem elvonulás!) első szakaszának vége. És a leglényegesebb körülmény: a jel, mellyel védi őt... kicsoda védi? Miféle nagyobb

171