Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 2. szám - TANULMÁNY - Tandori Dezső: Az ég-sapkájú versről - Weöres Sándor: Az ég-sapkájú ember

világtól, csak a költészetiközpontútól, és ha túllendülendőek bármin, főképp a sti- lizáción. Egyszerű hangjuk őírzi az akárhogy-akármikor (all round) virtuózt, d-e már nem szorul rá. Kettős ének játékait mindig tudta ez a költészet, és éneke így volt megfoghatatlan szólamok összefonódása; a világban mozgó egyén lehetőségeinél — egy bizonyos világ-bizonyosság túliján, persze — mindig közelebbről ltudta izgatni a rejtettebb persona-mögötti, sőt, ezzel űzette játékait: mintha ily mód a külső burkok is egyenrangúak volnának a benső elérhetetlennel, mondta, vagy akár ha a mez-viselés lenne fölösleges, és lényegek közvetlen találkozására volna esély. Az egymásba átforduló létezők (vagy létezés-jellegek) nagy költészete formálódott így köteteiben, és ha a Psychéről itt nem szólnánk is, említhetjük a Naplórészieteket, Az ál-magányt, az Internust', ezek a ciklusok és versek mintegy ellenipontozzák a stilizáláséit, ahol természetesen a Tizedik szimfónia, az Otthonok stb. az oldottabb, titkolózóbban feszülő forma jegyében is a vallomásokkal egyenlő rangú (már ha itt sorolás szükségeltetik!) értékeket alakít. De ha a legmaradandóbbnak nem a megmunkálást, hanem a „puszta találatot” tekintjük (ami nem egyenlő a mű eseményvagy érzéstartalmávaű, sőt, a megmunkálás, mint visszaható aura, már mindenképp körülveszi, tehát elkülönítése általunk itt művinek is tetszhet), vagyis , az emberi fontosságot, a tárgyi töltést értékeljük mintegy „utókorként” azonnal, a vallomásos jellegű Weöres-versek megkülönböztetett figyelmet érdemelnék. Hozzáfűznünk ehhez itt, egyebek között, azt kellene Okvetlenül, hogy Weöresnek egy-egy olyan „apró” műve, mint például a már-már ornamentikus, ekképp „feladatmegoldó” Petit air ugyanolyan messzeségekig és mélységekig juttat, mint a legfontosabbnak tűnő vallomás. És ez utóbbi műnemében is mindig érzünk stilizáoiót oiyképp, hogy a „lényeghez” igen közel hatoló, magéba és a világba mintegy szimultán elmélyedő költő látja igazán, mennyire lehetetlen az áttétel nélküli kifejezés. (Hogy ilyesmiben mégis minidig reménykedünk, ez az oka, hogy bármi „nagy” költői vívmányok láttán vagy nyomában sem lankad a művészeti igyekezet: mindig van továbblépésre esély, s nemcsak visszacsatolásos variációkkal; Weöres maga biztatja eredményeinek alfcalma- sinti meghaladására az utókort; és költő tisztességgel nem is tehet egyebet, hiszen neki magának kell a leginkább éreznie, miféle válaszfalak maradtak még mindig az „én”, a „személy” és a kifejezés között; tekintsük ezt műfajelméleti kitérőnek és az én-stilizáoiófc egyik magyarázatának. Ugyanis ékkor nem formálódik költői segédlettel csaiképzet a költői kifejezés lehetőségeiről; végesek.)

Az ég-sapkájú ember a „vallomásos”. a Weöres költészete által vállalható „önfeltárás” jegyében nyílt versek egyik legszebb példája. Megkülönbözteti számos ilyen kísérlettől az egyszerűsége, a véglegessége, a kimódolatlansága, stilizált-stiilizálatlan teljessége. (Az ég-sapka a legszebb stildzáció: utal Balassira, Zrínyire, áttételesen másokra is.) A korábbi, az e-itáji „végelszámolás-versek” közül haszonnal idézhetjük a már említett Internus részleteit, például az Öregedő címűt: „Agyvelőm pislákolva ég, / fénye, az elrnegyöngeség, / folyton szűkíti karikáit, / folyton fakóbb térbe világít; / ha Isten megsegít, alig / látok már a cella-<falig.” Itt a tér és a személy azonosságának átfordulása érzékelhető; hagyományos logikával nem követhető folyamatot jelöl a vers — művészi logikával, hagyományos formával. (Ez hadd legyen utalás a hagyományos formák .szerepére; ahol a hagyományos logika nem, de a művészi logika némi segítséggel még ábrázoló, illetve érzékeltető erő, segítője a hagyományos forma, ennek önsúlya, nehézkedése lendít át a folyamatosság hiányain.) A komoly téma viszonylag több játékot enged meg a költőnek az alábbi IníernusKlamabban: „Aki voltam, csak fuldokló tetem: / a szív, mint kő, a torkot elszorítja. / A keserves testből az élet-szákra / hogy lélökzethez jusson valahára, / átárad megpihenni egy kutyába: / Gazdám lábára hajtom a fejem, / kínját nem érzem, nem emlékezem.” (Az utóbbi két sor irodalmunk kiemelkedően legszebb helyei közül való. Személy & személytelen egybeolvadásának, a sokat emlegetett, de aranyfedezet nélküli „megváltásnak” egymagában elegendő mégis-példája.) A Kétarcú ugyanebből a ciklus-formából, több ingerültségét tartalmaz: „Énem: állandó társaságom, / s bár nem unatkozom vele, / e kullancs megbontja magányom, / béke és csönd van nélküle. / Mert a géniusz su170