Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 1. szám - Simonffy András: Kompország katonái I. (történelmi kollázsregény)
akkor azt is világosan kellett látnom, hogy tanáraim és hallgatótársaim között éppen az emberileg legértéktelenebb apró kis karrieristák voltak azok, akik a hadseregen belül az első nyilas sejtekbe tömörültek, így akarván majdan rangban a többiek elé kerülni. Fordítva is igaz: mennél műveltebb, mennél szélesebb látókörű volt valamelyik tanárunk, annál távolabb állt az akkori „korszellemtől”. Távol álltam én is. Ez korántsem jelenti azt, hogy kommunista voltam vagy akárcsak szimpatizáltam volna a kommunistákkal, hiszen a szocializmusról is csak annyit tudtam, amennyit tanítottak, az pedig nem volt sok. Viszont nagyfokú érzékenységem volt a megoldatlan szociális gondok iránt, talán azért, mert saját emlékeim, saját tapasztalataim voltak a haláp-tanyai vákáncsosok, a vá- mospércsi nincstelen, napszámból élő parasztok nyomorúságos életmódjáról, anyagi és emberi kiszolgáltatottságáról. Ez elég volt akkoriban ahhoz, hogy „szélsőbaloldali” hírem keljen, ami mai nyelvre lefordítva még csak jobboldali színezetű szociáldemokratát jelentett. — Csak nem akarod azt mondani, hogy a Horthy-hadsereg vezérkari iskoláján szociáldemokratákat neveltek? — Nem, azt nem mondanám. De azt azért halkan hozzátenném, hogy ugyanezt az iskolát végezte — éppen egy évvel előttem — például három olyan kiváló ember is, mint Pálffy Gyurka, Sólyom Laci, Beleznay Pista. Beleznay ráadásul híradós volt, akárcsak én, s már a hűvösvölgyi műszaki akadémián is közvetlen (felsőbb éves) felettesem. Őket a felszabadulás után hamarosan tábornokká léptették elő, döntő részt vállaltak az új honvédség megszervezésében. Aztán 1949- ben, koholt vádak alapján, Rajk Lászlóval együtt kivégezték őket. Hamvaik 1956 tavaszán kerültek díszsírhelyre. Homályos emlékeid lehetnek róla, elvittelek erre a temetésre ... Persze, nem ők jellemezték a többséget. Van számos ellenkező példám is köpönyegforgatókról, csak magukat féltőkről, jellemgyengékről. Hagyjuk őket... — Jártál a fronton? — Kétszer is. 1941-ben a nyíregyházi 1. lovas dandár törzsében volt hadibeosztásom. Harmadik hete folyt már a Szovjetunió elleni háború, amikor ez a dandár is átlépte a Tatárhágónál a 2. bécsi döntéssel visszaállított, akkori magyar határt. — Milyen érzésekkel? — Ahhoz, hogy erre válaszolni tudjak, ismerni kell az akkori katonai, politikai helyzetet. Ez a helyzet tényeket jelentett. Hitler a 2. bécsi döntéssel visz- szacsatolta Magyarországhoz Erdély egy részét. Harc nélkül bevonulhattak a magyar csapatok. Románia megmaradt része ezzel egyidőben gyakorlatilag német megszállás alá került. Hivatalosan ezt akkor úgy nevezték, hogy „tanhadosztályok” vonultak Magyarországon át Romániába, állandó állomásozásra. E „tanhadosztályok” feladata volt a román hadsereg előkészítése a Szovjetunió elleni támadásra: ők harcoltak aztán a tengertől tengerig érő arcvonal déli szárnyán. Antonescu tábornok kormányra segítésével az ország amolyan fasiszta bábállam lett, akárcsak Tiso Szlovákiája. 1940 húsvétján Hitler Jugoszláviát is lerohanta, és déli határaink mentén önálló Horvátországot létesített. A megfelelő bábot itt Ante Pavelicsnek hívták. Mindezt azért kell elmondani, hogy érthető legyen: a Szovjetunió megtámadásának pillanatában a magyar kormány nehéz helyzetben volt. Körül volt zárva: északon a Tiso-féle Szlovákia, nyugaton (Ausztria bekebelezése óta) közvetlen szomszéd lett maga a Hitler-birodalom, délen Pavelics fasiszta Horvátorszá5
