Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 2. szám - Kunszabó Ferenc: "Nékem van-é már utam?" (Széchenyi István eszmerendszere II.)

lényegében ugyanolyanok, amilyeneket az el nem ismerés miatti kétségbeesés állapotában cselekedett. Hiszen 1814-ben, a győzteseik bécsi ülésezése alkalmával tartott ünnepségsorozaton is éppen eléggé eldobta a sulykot — a nagy családi elismerés után!

Vagyis Széchenyi Istvánt az elismerés éppúgy tönkretette volna, mint a mellőzöttség.

És ez az a pont, ahol tisztességgel meg kell vallani: nem tudjuk, mi az, ami azonos típus és azonos feltételek esetén is az egyik ember tehetségét semmissé teszi, a másikét kifejleszti, a harmadikét gazemberségbe fordítja.

Széchenyi István esetében: nem tudjuk, miért nem lett belőle nagy költő, jeles, tudós, memoáríró Casanova vagy éppen Trenk-féle nemzetközi szélhámos. Ha ezt a tudatlanságunkat nem ismerjük el, menten zsákutcába futunk, mert isteni gondviselésről, eleve elrendelésről, mérhetetlen igazságszere- tetről, hatalmas becsvágyról, alkatról, környezeti hatásokról, született zseniség- ről s egyebekről kezdünk beszélni — ami különben mind igaz lehet, s adatolás az egyéniség kialakulásához, de nem a gyökérok. Nem az a bizonyos ismeretlen plusz.

Csak akkor haladhatunk tovább, ha ezt leszögezzük. Vagyis egy ismeretlen tényező talaján rekonstruáljuk Széchenyi egyéniségét? Nem tehetünk mást. Mert ismeretlen ugyan, de létező. Mint például az atomfizikában a mag végső összetétele és a kohézió oka: a tudósok nem ismerik, de van. S ennek a van-nak a talaján fedezik föl az anyag törvényszerűségeit. És ezzel a természettudományok még mérhetetlen előnyben is vannak a humán ágakhoz képest, ahol a gyökérok már igazán csak föltételezhető. Hegel azt mondja: lennie kell a magábanvalónak. Szent Tamás azt tanítja: az anyag első mozdulata mögött ott kell álljon a szellem. Engels azt írja: a világ megértéséhez nem kell semmilyen természetfölötti. — Mindez föltételezés, mégis a legvalósabb elméleti meg gyakorlati következtetéseket építik rájuk, évszázadok óta.

Egyébként a fejezet elején idézett önelemzésben Széchenyi is hasonlóképpen jár el: a végső van nemismeretében megtesz valamit gyökéroknak (= őt semmire sem tanították gyermek'koráhan), s ez ráadásul tévedés, mégis valós következtetéseket tud ráépíteni: tudatlan és öntudatlan ifjúként hányódik a világban, mígnem szenvedése után ébredezni, gondolkodni kezd.

És ez már pontos fogalmazás, mert sikerült megragadnia a lényeget:

Már gyermekkorában érzi, hogy hatalmas erők feszülnek benne, hogy felmérhetetlenül nagy képességei vannak. Ez sokáig csak úgy tudatosul, hogy környezete „visszamondja” neki. Később kezdi maga is észlelni. De mit? Egyelőre csak annyit, hogy ő más, mint a többi: beteges, szuperszeszélyes, hallatlanul izgékony. S mivel a család — mint minden környezet minden különccel — lényegében nem tud mit kezdeni vele, a szabályos élet normáiba próbálják befogni: ne piszkáld az orrod, ne makacskodj, tiszteld apádat és anyádat, tanulj!..

S mert annyian és annyiszor mondják, meg is fogadja: fékezi indulatait, jógye- rek; s ha nekilát a tanulásnak, félgőzzel is bámulatos eredményeket ér el 3 mert a környezete örül, hogy végre valamiért lehet dicsérni: megkapja az elismeréseket. Hanem a gyermek ettől mihamar elbízza magát. Miért? Mert nem valós tulajdonságaiért kapta — amiket persze még maga sem ismerhet —, hanem éppen természetének elfojtásáért. S mert az elrugaszkodás miatt újra kapja a kritikákat, abba is hagyja a jókodást. Bosszúból. S bosszúja oly heves, mint szeretete; lustasága oly mély, mint buzgalma — ezért vonulnak le a már meg162