Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 2. szám - Kunszabó Ferenc: "Nékem van-é már utam?" (Széchenyi István eszmerendszere II.)
szerzett ismeretek a tudat mélyére, s fosztanak szét az ekkor még mindenki számára kibogozhatatlan indulatok, vágyak, érzések heves kavargásában. Ez a folyamat aztán ismétlődik — ezért számítjuk az ilyen típusú gyermekeket és fiatalokat kiszámíthatatlannak, ugyanakkor befolyásolhatónak, éleselméjűnek, butának ... Ismétlődik mindaddig, míg — az egyéniségfejlődés egyéb kitevőivel együtt — annyi tudás, tapasztalat, átélés rakódik le benne, hogy a mélyre ágyazódott ismeretek kezdenek föláramlani. Melyik nyersen, melyik feldolgozva. Széchenyi István fejlődésének ebben a szakaszában hiszi úgy, hogy semmire sem tanították, mindenre csakis ő jött rá. Ilyen korszakában jegyzi le a fejezet elején idézetteket. S mert mindez fokozza önértékének amúgy is meglevő — s teljesítmények híján még alaptalan — tudatát (gőgösségét), mihamar eltéved megint: vagy jófiúskodik, vagy vagdalkozik. Szinte mindegy, hogy mit csinál, mert még mindig öntudatlan kisborjú: kitűnni igyekszik, csak kitűnni, hogy őt az egész világ szeresse, csodálja, bármilyen áron. S ebben a szakaszban még az is mindegy, hogy elismerik-e vagy korlátok közé szorítják, mert még mindig csak „pótcselekszik”, s ez se így, se úgy nem elégíti ki. Ezért roskad vissza egy idő után önmagába, s látszik megint bambának, imbecillisnek (lásd kihallgatását a császárnál). Aztán újra megindul fölfelé, kezdi meregetni az újabb „fölfedezéseket”. Saját kútfejéből. Mindez addig ismétlődik, míg igazi énjére rá nem talál, amelynek időközben szintén ki kellett fejlődnie, s elsősorban talán e kínlódások révén ... De meg kell lelnie az énjének megfelelő mértékű és irányú cselekvést is. És amikor mindez megvan, „összejött”, akkor kezd majd rájönni, hogy mi mindent kapott családjától, környezetétől, s a világtól egyáltalán. Ilyenkor kezd elismerni önmagán kívül másokat is, és annál jobban, minél sikeresebben halad előre a kiválasztott úton. Elismer mindenkit, aki nem keresztezi az útját. Mert aki igen, azt gyűlöli, féktelenül, kegyetlenül. Azaz a veleszületett szélsőségek nem tűnnek el, csak most már értelemmel, célszerűen működnek •— bár korántsem állítható, hogy mindig a helyes mértékben vagy irányban. Ugyanolyan folyamat ez, mint az örök kíváncsiság és az örök rácsodálkozás. Például: leír egy dolgot, s örül neki, felkiáltójeleket rak utána. Aztán néhány hónap múlva megint leírja, s megint körültáncolja örömében. És ezt így ismétli ötször, tízszer, hússzor. Játszik? Nem. Ez nem játék. Ez a Széchenyi típusú, későn érő, „rájövős” zseni alkatából következik: rátalál valamire, melengeti, körülcsodálja, mint kivételesen nagy koponyájának termékét, de mert csak rész, nem az egész, egyelőre nem tud mit kezdeni vele, s elejti. Lemeríti a tudat mélyére, akárcsak gyermekkorában. S mikor valami külső inger vagy belső hatás újra felszínre hozza, akkor rendszerint már nem pontosan ugyanaz, mint korábban, mert közben formálódott, tökéletesedett. De mikor már rátalált igazi énjének igazi útjára, akkor már egyre szaporodnak a tudatos formálások, fejlesztések, mikor is a részt tökéletesebb rendbe, nagyobb összefüggésekbe rakja. S párhuzamosan a megújulás örök folyamatának nagy pillanataival, így ismétli gondolati rendszerének darabjait, mígcsak azok olyan kerek egészbe nem állnak össze, amit alapul véve már célra lehet jordulni. Közben azonban annak a célnak is ki kell alakulnia — függetlenül a zseni163