Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 2. szám - Kunszabó Ferenc: "Nékem van-é már utam?" (Széchenyi István eszmerendszere II.)
Macbeth: Az én! S olyan, hogy állom, amibe az ördög belesáppad!” Az éjszakai magányosság rémét elűző Napló itt kezd a bölcselmi fejtegetések tárházává lenni. Este azonban változatlanul az a szertelen ifjú, akiről egy francia tiszt fűnek-fának meséli: Széchenyi kedveltette meg vele az ügyetlen bárgyúságot! — Majd Londonból Párizsba visszatérve például tudálékosan fejtegeti az orosz követnek(l), hogy miért pártolja Anglia Törökországot a görögök ellen; s nem veszi észre, hogy az angol követ éppen a háta mögött áll. Ez nem ugyanaz a megfontolt, érdemeire szerény ifjú, aki múlt évben családja körében töltötte a nyarat. Baklövéseit, modortalanságát, szertelen dicsekvéseit, no meg botrányait kedvvel mesélik a londoni szalonokban. — Igen, ez ugyanaz a sületlen, féktelen emberpalánta, aki volt kisded kora óta. Aki mindig belerúg a világ pofájába, valahányszor nem ismerik el valós értékeit. Ha Metternich csak akkorácska plecsnit jár ki neki a 100 napos háború után, amekkorát a trénnél dekkoló hadnagyocskák is megkaptak, vagy esetleg, ha a francia fővárosból nem Londonnak, hanem Czenknek veszi az utat, akkor talán nem esik vissza ebbe a méltatlan állapotba. S akkor szegényebbek lennénk a legnagyobb magyar életművével? Vagyis, a hatalom által elismert István gróf beilleszkedik a hierarchiába? Vagy éppen az elismerések tették volna lehetővé, hogy ne vérig sértve és lélekig sebezve, hanem nyugodtan és derűsen készülődjön betölteni szerepét, ami rá várt történelmünkben? Nem tudom. S hiába hívom segítségül a személyiségvizsgálat régebbi vagy újabb módszereit, a válasz nem kerekedik ki. A tudomány egyébként éppen ezen a ponton, elbizonytalanodásának szakaszában kezd rokonszenves — mert emberszabású — lenni; ez azonban itt és most csak vigasz. Mert ha a potenciális zseni valóságos kifejlődésének gyökereit nem tudjuk is feltárni, arra ebben a könyvben mindenképpen választ kell majd kapnunk, hogy újkori történelmünk legfontosabb szakaszát, a Reformkort miért éppen egy Széchenyi típusú keserű, öntépő zseni indítja és vezeti? Ehhez kell itt támpontokat keresni, ezért kell István gróf tetteit elemezni, s nem azért, hogy az olvasó intimitásokhoz jusson. Lermontov írja korának típussá emelkedő irodalmi hőséről, Pecsorin kapitányról, hogy ha az elismerésnek, a szeretetnek bőséges áradata zúdult volna feléje, akkor a jóság, a pietás kiapadhatatlan forrásai buzogtak volna föl benne. De mivel csak a szürke önkény szürke hegedőse lehetett, így részegeskedett, párbajozott, falta a nőket és kegyetlenkedett a beosztottjaival. Pecsorin kapitány körülbelül kortársa Széchenyinek — s mennyi a hasonlóság a Romanov meg a Habsburg birodalmak között!... Az is létező dolog viszont, hogy éppen az elismeréssel lehet tönkretenni a tehetséges fiatalt, s kivált a féktelen fajtájút. S mennyi ilyen példa van István életében is! Apja jegyezte föl róla nyolc-tíz éves korában, hogy nincs önkontrollja, mert komolyan hiszi, hogy jobban ért a számtanhoz, mint a tanítója ... Honnan ez a mérhetetlen önbizalom? Az idős István gróf majd Döbling- ben próbálja erre megkeresni a választ, és úgy véli, hogy környezete sokat dicsérte, ő pedig ezt annyira készpénznek vette, hogy nagyon erősnék meg okosnak képzelte magát, és lekezelően bánt a világgal... Ezt próbálta apja lefarigcsálni róla, ami viszont nehezen hegedő sebeket okozott a gyermek lelkében. És tisztkorában is, hány esetet tudunk, mikor egyetlen dicsérő szó, egyetlen kedves pillantás féktelenül magabízóvá tette — és következtek a szamárságok, mégpedig 161
