Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 2. szám - Kunszabó Ferenc: "Nékem van-é már utam?" (Széchenyi István eszmerendszere II.)

benne valami keserű komikum: spicli jelentés akadályozta meg, hogy valós értékeit valósan értékeljék, hát most megpróbál tipikus úton elismeréseket szerezni. — Metternich egyébként olvasta Leurs jelentését. Miért gondolta hát, hogy ez a kisbika módjára öklelődző, fennhéjázó, túlfűtött fantáziájú (magyarul: hazudozó) fiatalember majd reálisan lát s realitásokat közöl Nápolyból? Vagy a hatalom csúcsain már nincs is szükség reális információkra, mert azoktól függetlenül cselekszenek? Vagy itt, Európának ebben a nem túl fontos szögletében akarta próbára tenni a fiatal grófot? Hiszen a kontrollspiclik útján megállapíthatta jelentéseinek valós értékét. Nem tudni.

Napóleon 1815 márciusában visszatér Elba szigetéről, és Istvánt Schwarzenberg herceg rögtön szolgálattételre rendeli a vezérkarba. Ö azonban csak a Napóleonhoz pártoló Nápolyból megy ki, s csatlakozik az Itáliában állomásozó osztrák csapatokhoz, ahol is zászlóaljat kap. Mert most a csatatéren próbál bizonyítani. S a nápolyi sereg ellen hadakozva ez többször is sikerül neki, mi azonban csak a május 14-én Castelsangrónál történteket nézzük. A magyar lovasság vonalba tagozódva állt. A nápolyiak viszont egy pontra tömörítve támadtak, hogy így törjék át a kordont. Széchenyi észrevette, és zászlóaljával tétova nélkül bevágott az ellenséges hadoszlop oldalába, parancsnoka, Starhemberg ezredes írásos jelentése szerint: „különös hidegvérrel”. A manőver sikeres volt, és a saját parancsnokság időt nyert az erők átcsoportosítására.

A győztes csata után azonban Széchenyi semmi elismerést nem kapott. Mintha jelen sem lett volna.

Hanem még ezután is remél. Fatális véletlenek összejátszásának fogja föl hogy a végső győzelem utáni nagy „csillaghullások” idején egyedül az ő parolijára nem jut semmi. Párizsba utazik, ahol akkor Európa krémje gyülekezik. Schwarzenberg azonban morcosán fogadja, mert a színházi páholyban szunyó- kálásából riasztotta föl. Metternich félórát várakoztatja, több utána érkezettet hívat be előtte, majd nagyon nyájasan közli vele, hogy a császár most még a hadnagyi kinevezéseket is szűkén méri. Mondja ezt szemrebbenés nélkül Metternich, mikor Széchenyi a szajnaparti sétányon naponta látja az új parolival grasszáló kollégákat. — Ekkor írja apjának: „Soha sincs az ember jobban megalázva, mint ha egy nagyúr előszobájában kell várakoznia sokáig. Ügy vélem, hogy ez végül is teljesen elveszi az ember eszét. És mégis majdnem minden nagy ember így csinálta életpályája kezdetén. Sok alacsonyabb állást csúszás-mászással kell elérni.”

Megírja a „receptet”, aztán pontosan az ellenkezőjét teszi. Csapot-papot otthagyva, elutazik Londonba. Életében először jár Angliában, s 1815 november—decemberében, a többi között, a következőket jegyzi föl:

Angliában „az utolsó szolga is ugyanazokat a jogokat élvezi, mint a leghatalmasabb, leggazdagabb ember”.

„Nem hiszem, hogy volnának emberek, akik bármilyen nyomorúságban és érzéketlenségben szülessenek is, a szabadságra meg a jogra minden vágyat elveszítsenek.”

„Igen sokszor töprengtem azon, mi is voltaképpen az ész, és mindeddig nem tudtam megfejteni. A nagy tudás, az életbölcsesség, az önzés? Nem tudom. Aki képes magát boldoggá tenni, az talán a legbölcsebb. — Mert boldogság csak egy van; és a hódító a győzelem után találkozik a békés szántóvetővel az aratás napján, az azonos célnál. Nékem van-é már utam?”

„Lady Macbeth: Férfi vagy?

160