Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 2. szám - Héra Zoltán: Kettős arckép (vers)

lugas-kápolnám lélekharangja némul.

Szóból szőtt harangáradást hát innen neked, tavasz-jelű szemednek, mely hályogos rétek s vaksi vetések fantomrögei közül kivezetett, és vessz-oda szózatú kóróistenek elől hajnalhunyorok s déli füzények hamvával forrón elkevert.

Odakint meggyfák harangszín holdja remeg. Hangját zúzos éj zúzza meg.

Bondulást hát e fölszított fagyból neked, ki lettél minden folytatás s kezdet, égtájon, évszakon inneni-túlnani táj, édessége minden elemnek.

AMI IDŐT IDŐZTET

Tebenned én a virulást.

Tekintetedben a száműzhetetlen zöldet.

A le nem hunyt szemű villámokat, melyek tűzzel öntözik szemeimet.

A záport, mely derűdből zúdul, s ha tűnik, maga után kátyúkat nem hagy.

Benned a nem-is-tűnést: az itt rekedt hangokat, illatokat,

melyek ,a bőrön s a csonton áthatolnak, s lengenek tovább vérben, velőben.

És benned a déli-nyár szelet,

mely pörköl hajópallókat,

fanyar vitorlavásznat édes-csípősre vasal,

és meglendít engem,

sodor öbölből öbölbe,

át ikertengereken.

A meglódult, éveket pergető élet!

Benned azt, ami időt időztet, átrendez: ifjít történéseket.

Benned én az új hajtásokat, mellyel a túl sokat látott,

fénykezek nyírta platánok köszöntik a tenni engedő, ráérős napot.