Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 2. szám - Holdosi József: A mesék szívdobbanásai (novella)

„Miklós, Miklós, Miklós” — kóstolgatta nevének ízeit. — Van hát nevem is, apámé is ez lehetett.

Nézte a kapálódzó emerroncsot és tőrt fogó kezét, megszégyenítettnek érezte magát, sírt volna ő is Féllábúval, kisírni magából ezeket a napokat...

— Na, gyere, hazaviszlek — mondta, s bedobta a tőrt a folyóba.

Búcsúzott az utcától. Leült a közös kút kávájára.

„Tragédiákról jöttek eddig csak hírek, egy jóhírű távirat nem érkezett, jól gondold meg, érdemes-e itthagyni ezt az utcát!” — hallotta Mamót.

— Megpróbálom akikor is! — szólt hangosan.

— Mit, Kölyök, mit akarsz megpróbálni? — Manócska lépett oda hozzá. Jól ismerte a lányt, utcabeli, tizenkilenc éves lehetett.

— Elmegyek — válaszolta.

— Ügy beszélsz, mint egy férfi.

Érezte, hogy elpirul.

— Miért, talán nem hiszed, hogy az vagyok?

— Amíg nem szerettél, nem ... — simogatni kezdte az arcát, kezét. Reszketni kezdett, mozdulni sem bírt.

— Csókold meg a számat, akkor csitulsz — szólt Manócska. A csók után futni lett volna kedve.

— Gyere! — húzta maga után a lány a rétre. — A számat felébresztetted, ébreszd fel minden hajlatomat, mirigyeimet is kezeddel, vigyázz, hullámzik testem, kilép a ruhákból, ha hozzáérsz, elég a bőröm, férfi illatoddal oltsd, száddal csillapítsd, ne szégyelld, hogy hatalmas óriássá lett, amit eddig fedtél, csillag az, ami bennem ragyog fel, ne ijedj .meg, ha aprókat sikongok, s körmöm beléd- vágom, férfivá szüllek meg, itt a fűágyon ...

— Most menj — búcsúzott tőle aztán a lány. — Ne mondd, hogy visszajössz értem...

Manócska követte tekintetével a távozó fiút, míg az el nem tűnt a sötétben. Mielőtt hazatért volna, még látta, hogy Borzsa háza előtt megjelenik a bicikliző postás, aki elsüllyedt a nagy esőzések idején. „Na végre, megszűnt az eső — morog. — Nincs meg a sapkám, mint kapok én ezért a főnöktől! Fő az, hogy a csengő jó!” S boldogan csengetve indul aSfalu felé.

140

BOZSIK ISTVÁN RAJZA