Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 2. szám - Holdosi József: A mesék szívdobbanásai (novella)
— Gyere be! — hallotta. Tisztaság, rend fogadta. — Azt hitted, hogy ördögöket találsz nálam, vagy nem is tudom én mit? Halljuk, mi bánt? — Anyám, Marinka ... — Szóval, te vagy az újabb bolond az utcában, Kölyök. — Az Életből Kifutó mondta, hogy jöjjek el Mamóhoz. — Akkor menthetetlen vagy, figyelj jól! Egyedül én tudom, hogy miért ment el az anyád, hiszen én neveltem fel. Értett a füvekhez, varázsigékhez, de szomorú lány lett belőle, azt mondogatta, hogy megfojtja a cigányélet, csak a madarakat szerette, a virágokat, a folyót, ahova esténként fürödni járt. Egy szép vándorlegény szeretett bele. Megváltozott, tervezgette, hogy elmegy vele, más életet kezdenek, de megleste őket a Féllábú, akkor még megvolt mind a két lába, később kellett levágni őket, mert sebek jöttek rá, és elüszkösödtek, méltó büntetés volt ez azért, mert megölte apádat a folyóban. Marinkát az utca megvetette, hogy zabigyereke van. Kapálni járt, ha nem volt munka, koldustarisznyát kötött. Én vigyáztam rád, amíg távol volt. Féllábú nem hagyta békén, minden este beült hozzá, megfenyegette, hogy megöl téged, ha nem lesz a szeretője. Az asszonyokat is ráuszította, vérben hagyták, de anyád hajthatatlan maradt. Aztán egy este két férfival bement hozzá, és megerőszakolta. — Cigányok, rohadt cigányok — sírt nekem. — Kinevetett utána, és azt mondta, ez azért volt, hogy megalázva lásson, ne képzeljem, hogy különb vagyok, mint a többiek. Nem közéjük való volt anyád, nekem azt mondta, mielőtt elment, hogy megnézi a világ másik felét, terem-e ott cigánynak rendes élet, ha igen, visz- szajön érted, ha nem, meghal .így volt ez, Kölyök, a távirat azt a hírt hozta, hogy ott sincs a cigánynak jobb élete. Most már mindent tudsz, de jól gondold meg, hogy érdemes-e itt hagyni ezt az utcát, mert mind így kezdte, ahogy te, faggatózott a múlt után, aztán megszökött az utcából. Tragédiákról jöttek eddig csak hírek, egy jóhírű távirat sem érkezett. Minél messzebbre halad valaki közülünk sorsunk megértésében, annál elviselhetetlenebb lesz számára ... Szédült tántorgást hozott számára ez a nap, kibuggyanó sírást, majd dühöt. Tőrt tett a zsebébe, úgy vitte Féllábút a kocsmába. „Megöllek, mert gyűlöllek, megölted az apámat, az anyámat megerőszakoltad, még rajtam is bosszút akarsz állni, a hátamon cipelteted magadat, szarodat, hugyodat hordjam, mert egy tál ételt adsz, erős vagyok már, meg tudom keresni a kenyeremet, megöllek, aztán elmegyek ebből az utcából, el én!” Aznap zárásig maradt a kocsmában Féllábú, nem mutatta, hogy forral valamit is ellene. Lassan, óvatosan lépkedett vele hazafelé, az vigyorgott, hadart, teljesen elázott: — Hej, Kölyök, az volt ám a vidám élet, amikor még fiatal voltam, volt olyan éjszaka, hogy négy—öt nőt is megdugtam, mind azt mondta, hogy velem a legjobb, most meg ha feláll is, csak a falat nyomogathatom, pedig még anyád is azt mondta, hogy ilyen jó még senkivel... — Megöllek, te szemét, mindent megtudtam rólad! Féllábú csúszott előtte a földön: — Mit akarsz tőlem, egy szerencsétlentől? — kaparta a földet maga előtt. — Ne bánts! — könyörgött, egy nagyobb halomban elakadt, s átfordult a hasára. — Segíts rajtam, Miklós! — sírt. 139
