Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 2. szám - Holdosi József: A mesék szívdobbanásai (novella)
— Azt mondták nekem, hogy egyszer megbaszhatsz, mert sokat dolgoztál nekünk, de feleségül nem ... Pofozni kezdtem. Kidobtak, bezárták az ajtót előlem. A csendőrök vittek el. — Felnevetett. — Ne higgy nekem, szarik szamár aranyat, tojik kecske ékkövet, tyúk ellik gyémántot, az ember hazudik, mert jól esik. Hagyd a fag- gatódzást, és boldog leszel. Egy hét múlva kész a kordé, nem kell többet a hátadon cipelni a Féllábút, ilyen félnótásra meg ne adj! — Borzsa azt mondta, hogy az Életből Kifutóval beszéljek. — A Borzsa, a Borzsa, felejtsd el, na, mit nézel így rám, jól van, egy hét múlva ér ide, ha már mindenképpen elhatároztad, este tízkor, az utca végénél megvárhatod. Ej, ej, bolond irányít, egy másik bolondhoz. Sejtések borzolták, amiket nem értett, megnevezni sem tudta még őket, de boldogabbnak érezte magát, könnyebben vette hátára Féllábút is. — Jövő héten kész lesz a kordé — újságolta. — Akkor is neked kell tolnod, ne örülj annyira! — Nem is azért mondtam ... — Olyan vagy, mint az anyád, rajta is sokat segítettem, pedig nem érdemelte meg, idegennel csináltatta fel magát. Ha én nem segítek, éhen veszett volna veled együtt. — Tudom — nyögte. A kocsmában leültette egy székre, aztán kiment az épület elé, sétált egy órát, majd visszament, általában ekkor hívta Féllábú: — Kölyök, hozd a vizellőt! Csak így nevezte a fémhengert, amit a púpos csinált. Türelmesen odatartotta neki, először megalázó volt látni, hogy vakarássza elő a sliccéből a fehérhernyó hímvesszőjét, hogy a húgy az ő kezére is folyik, de megszokottá vált számára, kötelességgé, hogy óránként kell bevinni és kiborítani a tartályból a hugyot. Ma más, félóránként kiabál. „Biztosan veszít a kártyán” — gondolta. Érezte, hogy remeg a kezében a vizellő. A kártyapartnerek röhögtek, mert a húgy a padlóra folyt. — A kurva anyádat! — csapta pofon Féllábú. — Nem! — nézett vele farkasszemet. — Vigyél haza! — szólt az. — Majd otthon megbeszéljük! — Szótlanul vitte, pedig üvöltözött: — Ezt érdemeltem meg tőled, ezért neveltelek fel? „Undorodom tőled, bele kellene dobnom ebbe a folyóba, de nincs elég mer- szem hozzá, visszatart a hála .. Nem tudott aludni azon az éjjel. Éjfélkor biciklicsengőszót hallott, nehéz testek huppanását a küszöbre, valakik beszélgettek egymással. — Ez az átkozott postás hívott ide bennünket, nagyon rossz dolog történhetett, hogy vissza kell járnunk. — Én úgy hallottam, hogy tanúnak hívtak bennünket. — A múltat, tanúnak, na ne röhögtess! — Én például azt álmodom lent is, hogy élek, s újra vizet húzok, a közös kútból, és a markomból iszok. — Én azt mondom, amíg lesznek olyan bolondok, akik fantáziáinak, addig tanúk leszünk. — El kell ütnünk valahogy az időt, nótázzunk! Az akkor éjjel hallott dalt dúdolta a következő napokban, mikor Féllábút vitte a kocsmába. 137
