Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 2. szám - Holdosi József: A mesék szívdobbanásai (novella)

— Lent van a postás — rémüldözött, amikor feljött —, a biciklijén ül, és teper, de nem halad előre, olyan nagy az iszap.

— Mondott valamit? — kérdezgették.

— Csak annyit, hogy: „Ejnye, ejnye, hát azért!”

— Borzsa bácsi! — futott a szekér után Kölyök. —- Azt ígérted, hogy elmondod, miért ment el az anyám! Borzsa bácsi, miért halt meg az anyám?

A kocsis felnevetett:

— Ne a bolondtól kérdezd, megmondom én neked. Azért, mert kurva volt, olfári nagy ...

— Nem! — sikított fel, úgy, hogy Borzsa is abbahagyta a kiabálást, és felé fordult.

— Kölyök — nyögte —, kár, hogy vége van a meséknek, sok volt az eső. Ezek itt azt hiszik, hogy megbolondultam, de legalább így elkerülök a cigánysorról, nagyon jól van ez, anyád a múlt, Borzsa a múlt, s a múltnak ereszt a töke ... Cipeld a hátadon tovább a Féllábút a kocsmába, megérdemli, felnevelt! Én már nem segíthetek neked, az Életből Kifutó talán ...

Kölyök, felsebzett tenyerén az időnek, ekkor megértette, hogy ma már nem lehet úgy élni, mint tegnap, Borzsa távoztával megfakul a mesék arca, elviselhetetlenné válva, mint a halottak sóhajának színe és könnye a nekik nyíló virágok szirmain. V

Kerengett az utca végén, az hívta, csalta vissza:

„Gyere, Kölyök, ne bánkódj, bolond volt Borzsa, a diliházban a helye. A te otthonod itt van!”

„Hálával tartozol nekem, a Féllábúnak, elpusztultál volna, amikor anyád itt hagyott, ha nem veszlek magamhoz.”

„Borzsát hallgasd, fiam!”

„Anyádat itt az utcában szülte meg egy idetévedt kolduló cigányasszony, de a szülésbe belehalt. Marinkát felnevelte az utca. Tizenöt éves korára gyönyörű lány lett belőle, bolondnak tartották, cigánylegényre rá sem nézett, pedig majd megvesztek érte. Nem járt a többi lány közé sem, csak amikor feljött a Hold, akkor jött ki a házból, a folyóhoz futott ki, ott mezítelenre vetkőzött, úgy fürdött. Tejfehér volt a bőre, hosszú, fekete, hullámos a haja, akár meg is törölközhetett volna benne. Leskelődtek utána a cigánylegények, de a ragyogás elvette a szemük világát. A legbátrabb mégis kileste. Látta, hogy Marinka mellől, a vízből gyönyörű dalia emelkedik ki, azt mondják, ilyen lehetett a Cigányisten, mielőtt el nem hagyott minket. Hajladoztak egymás felé, mint két nádszál, rezgett, surrogott a testük, megforgatta egymásban őket a víz. Na, a legény elhatározta, hogy véget vet ennek az egésznek, felbiztatott egy másik cigánylányt, hogy menjen le mezítelenül fürödni a folyóra, amikor feltűnt a gyönyörű legény, megölte. Mire anyád ment, arra már csak a vér jelezte, hogy meghalt a szerelme. Nyár vége volt már ebkor. Bezárkózott a házába, ritkán láttuk csak előjönni. Megszült téged, négyéves korodig felnevelt, aztán egy nap örökre eltűnt. ■— Higgy az öreg Borzsának, így volt!”

— Ezt már ismerem, sokszor mesélted! — kiabált az utca felé. — De miért ment el? Miért hagyott magamra? Azt ígérted, ha tizennégy éves leszek, elég felnőtt, hogy megértsem, elmondod! Rászedtél, pont most kellett neked is megbolondulni?!

— Dóra, Izidora, megkettyentlek harangszóra, hát te Kölyök, mit orge- nyálsz itt egyedül, mint akit megharapott a fogatlan Bába? — Púpos Réce, az utca ezermestere jött a falu felől.

135