Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 2. szám - Holdosi József: A mesék szívdobbanásai (novella)
HOLDOSI JÓZSEF A mesék szívdobbanásai — E-reszt — a — tö-köm — ne — bánt-sa-tok! — Borzsát viszik szekéren, kötelek közé feszítve. Kölyök látta, hogy a házak egyenként vetik magukat a kerekek alá, recseg a gerincük, ablak mellükből kifordulnak a füst—vérű tűzhelyek, a boldogtalan álmú, húgyszagú szalmazsákok, örökös rántottlevesek elől menekülő, foltozott fazekak ütődnek a lőcsöknek, s huppogva festi zománcuk tarka gyászossá a fabordákat. „Ö sem segíthet már rajtam” — gondolta. Pedig ő még látta a postást, aki a táviratot hozta az anyja haláláról, a nagy esőzések idején, de elsüllyedt biciklistül együtt. Hetekig esett akkor az eső, térdig állták a házak már a vízben. Csak Borzsa futkosott félmeztelenül az utcán, mintha az ördög jelent volna meg, eszelős sikolyok jelezték, hogy az öreg melyik ház ablakán nézett be. Kopasz feje megmohásodott, szakállábán zöld, apró gombák nőttek, felső testén penészfoltok jelentek meg. Kékpapírral fedték be az ablakokat, hogy ne lássák. Hiába kiabált: — Távirat jött! Távirat! Senki sem mert kinézni. — Hazudik, hogy megijesszen bennünket! — vélték. Második nap Féllábút hívta: — Féllábú, gyere ki, neked jött a távirat, az van benne, hogy meghaltál 1 Harmadik nap újabb ház előtt kiabált: — Gyere ki, Roma, táviratod jött, az van benne, hogy meghaltál! A következő napokban a közös kút elöl ordította túl az eső zuhogó hangját: — Gyertek ki, cigányok, táviratotok jött, az van benne, hogy mind meghaltatok ! Aztán egy nap az eső zajával együtt elnémult ő is. Kisütött a nap, az emberek leszedték a kékpapírokat az ablakokról. Kint széles, sötétszínű patakként folyt a lehullott esővíz, címeres, fekete postássapkát úsztatott az utca elejétől a végéig, majd megfordította, Borzsa viskója elé vitte, ott körbeforgatta. Danó, az utca legbátrabb legénye úszott oda érte. A sapkában távirat volt, Marinka, az utca legszebb lánya meghalt, hely, idő elmosódva. De hova tűnt a postás, ő biztosan tudja, mikor és hova temették. Borzsa, mikor már annyira leapadt a víz, hogy a járdára ki lehetett menni, a háza elé állt. — Négyfelé vágtam a postást! — üvöltötte. — Ott van a szobámban, de jól rázártam az ajtót, hogy ki ne tudjon jönni, nem tudtok meg már tőle semmit! A postást még darabjaiban sem találták nála, az öreg meg jót röhögött rajtuk, még akkor is, amikor már a víz teljesen elvonult, de az ő háza előtt ott kavargóit a furcsa örvény. Kölyöknek sem mondott semmit, csak az örvényre mutatott, és nevetett tovább. Danó vállalkozott most is, hogy lemerül bele. 134
