Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 2. szám - Asperján György: A füstön át, Az öregember és az eperfa, Az öregasszony halála (novellák)
Az öregasszony halála Az öregasszony megette az ebédről maradt ételt. Mindig úgy főzött, hogy vacsorára is jusson, mert a száraz ennivalóval nehezen birkózott az ínye is, meg a gyomra is. Egy kevés vízben elmosogatta az edényt, rendet rakott. Jó hűs volt a szobában, és ma este valahogy kellemesen megszokottnak érezte magát. Mivel más dolga nem akadt, az ablakhoz ülve várta az estét. Lassan jött. Először a kert végében, a sűrű csicsókabokrokból jött elő az összegyűlt szürkület. Az ablak előtt néhány hirtelen nyúlt napraforgó őrködött. Szép sárga fejüket egy picit már meghajtotta a termékeny alázat. Az öregasszony nézelődött. Minden este innen az ablakból mérte fel a világot, csöndesen és harag nélkül, mert úgy érezte, ő már elvégezte a dolgát, nincs itt keresnivalója, csak a kegyelem tartja még életben jutalomként, vagy büntetésként. Nem gondolkodott ezen. A jelenhez csak annyiban volt köze, hogy él; visz- szaemlékezésében a múlt verődött fel. A múlt pedig jó társa a magánynak, ha szép színekkel ébred. Az öregasszony riasztotta, mert sötét volt, és mostani élete az egykorit még sötétebbre keverte. így csak nézelődött. A virágokon, az alkonyaton mérte korát, és a kert is mintha belefeledkezett volna az öregasszony színtelen tűnődésébe. Észre sem vette, hogy eltelt az idő és lassan elcsendesültek a zajok. Nem fájt semmije. Magának szóló mosolygással felállt, megágyazott. Korán feküdt, hogy megrövidítse az estét. Éjfél után pedig már várta a világosságot. így nyáron jó volt, mert korán virradt. Sóhajtozva feküdt le. Elrendezte maga körül a dunnát, simítva hátra parancsolt néhány homlokába tévedt hajszálat, és várta, hogy elaludjon. Az álom nem úgy jött, mint egykoron, amikor kemény pádon is meglepte, hanem lassan, tapogatódzva. Az öregasszony nem gondolt semmire, csak nézte a sötétet, és a szeme még nyitva volt, egypárszor még a keze is rebbent, amikor kiszűrődött belőle az öntudat, és helyet csinált magának a szívet csendesítő tompa alvás. Olyan jól aludt, mint már régen. Éjfél lehetett, amikor hirtelen felébredt. Nem fokozatosan tért magához. Rögtön öntudatánál volt. Nem fájt semmije, mégis nagyon megijesztette, hogy ennyire világos a feje. Akarata ellenére a múlt kezdett gyorsan peregni benne. Mindent körülhatároltan, sarkosan látott. Különös érzés volt. Megmozdult, hogy ezt a nyomasztó fájdalomnál elviselhetetlenebb érzést elbillentse, és ekkor vette észre, hogy mindez azért van, mert ég a szíve. Nem fájt, mint máskor, nem szúrt, nem nyomott, hanem égett. Feszítő kín töltötte be egész mellkasát. Homlokát hideg veríték verte ki. Nem fájdalom volt ez, hanem maga a pusztulás. Mikor erre rájött, megszűnt a félelme. Csak a halál — gondolta. Nem történt semmi különös, csak eljött a halál — gondolta, és egyszeriben nyugodt lett. Enyhén a szívére nyomta a bal karját. Jólesett, hogy néhány pillanat múlva enyhült a forróság, és csak a biztos érzés maradt, hogy most fog meghalni. Hirtelen rengeteg dolga lett, munkát adott neki a halál. így, ahogy most van, nem lepheti meg, méltóképpen fel kell rá készülni. Gondolatban végigfutott százszor és ezerszer elképzelt teendőin. 131
